Ha valakinek segítünk, akkor a hierarchiában fölé helyezkedünk (még akkor is, ha a segítséget kifejezetten ő kéri). Ha az illető ezt kiegyenlítheti - akár egy másik területen tett szívességgel -, akkor nincs gond. Ha azonban mindig csak az egyik ad, idővel "elnyomóvá" válik a másik szemében, aki hozzá képest mindig alulmarad, rászorul, mint egy életképtelen gyerek a szüleire. A jóindulat mellett tehát ezt is érdemes mérlegelni, ha életvitelszerûen akarunk segíteni a szeretteinknek, mert könnyen azzal szembesülhetünk (...): a megsegített illető sokkal jobban kötődik valaki máshoz (testvérhez/baráthoz stb.), aki pedig soha semmit nem ad, mint őhozzájuk, mert őket csak akkor hívja, ha kell neki valami. Jó tudni: ha lekötelezünk másokat vagy csupa jó szándékkal segítjük őket, akkor nem biztos, hogy a végén szeretni fognak minket érte, mert ez a felállás hamar kényelmetlenné válhat annak, aki ilyen módon óhatatlanul alárendelt helyzetbe kerül.