Nem az írói lét romantikája kedvéért írunk (az ma már röhejes); nem is megélhetésből (öngyilkosság volna); nem a dicsőségért (elavult eszmény, korunk a celebeké); nem a jövőnek (a jövő semmit sem vár tőlünk); nem akarjuk megváltoztatni a világot (nem a világot kell megváltoztatni); az életet sem akarjuk megváltoztatni (az élet nem változik); de nem is valami állásfoglalás, hogy írunk (hagyjuk az elkötelezettséget a hősirodalomra); és nem szolgálunk fel ingyenlakomát (nincs illúziónk, tudjuk, hogy mindennek ára van, a mûvészetnek is). Akkor hát miért írunk? Nem tudjuk, és talán pont ez a válasz: azért írunk, mert nem tudunk semmit, azért írunk, mert nem tudjuk, mit lehetne kezdeni a világgal, hacsak nem írni, reménytelenül, mégsem feladva, makacs örömmel, kifulladásig.