Először nagyon féltem a haláltól, gyáva voltam, és csak magamra gondoltam. Most látom, milyen önző voltam. A szörnyû abban, hogy így halok meg, nem az, hogy nem leszek, hanem az, hogy nem látom őket többé; nem mondhatom meg, hogy nem tekintettem őket levegőnek; nem mondhatom meg nekik, hogy tudtam az áldozataikról, melyekkel boldogabbá tették az életemet, tudtam mindarról, amit értem tettek, és hogy mennyivel jobban szerettem őket, mint ahogy valaha is mutattam. Ezeket soha nem mondtam el nekik. Nem mondunk ilyeneket, amikor fiatalok vagyunk, és előttünk az élet... attól félünk, hogy szentimentálisan és ostobán hangzik. De annyira más, amikor meg kell halni... Bárcsak amíg lehetett, beszéltem volna, szeretném, ha bocsánatot kérhetnék a kis csúnyaságokért, amiket valaha elkövettem vagy mondtam. Bárcsak el lehetne mondani, hogy sohasem akartam igazán megbántani őket, és csak arra emlékezzenek, hogy sokkal jobban szerettem őket, mint ahogy mutattam.