A depresszió legrettenetesebb szakaszában vergődők nagy része, ki tudja, miért, az indokolatlan reményvesztés állapotában van, eltúlzott rémek, halálos veszélyek közt vívódik, holott ezeknek semmi közük a valósághoz. Barátok, szeretők, a család és a hódolók részéről sokszor emberfeletti odaadást igényel a szenvedők meggyőzése, hogy van értelme az életüknek, amivel oly gyakran felesel a saját értéktelenségük érzete.

Kapcsolódó idézetek

1. Nehéz harcolni a körülményekkel ott, ahol nincs esély a győzelemre. De még sokkal nehezebb élni utána, a vereséget beismerve... ha feladtuk... néha ez olyan kibírhatatlan, hogy az élet nyûggé válik, értelmét veszti. Ezért veszélyes elkeseredni, sokszor egyszerûen értelmetlen. Ugyanúgy, mint anélkül élni, hogy megtapasztalnánk ezt az érzést. Egyszer legalább.
2. A depressziónál a fájdalom kérlelhetetlen, és az állapotot az teszi tûrhetetlenné, hogy tudjuk, nincs rá orvosság - sem holnap, sem egy óra múlva, sem egy hónapon, sem egy percen belül. Ha valamelyest enyhül a helyzet, tudjuk, ez csak átmeneti, és a fájdalom fokozódni fog. Elsősorban a kilátástalanság, nem a fájdalom roppantja össze a lelket.
3. A depresszió maga a fájdalom, és megtennék bármit, hogy képes legyek újra valódi érzelemre. Bármilyen érzelemre. A fájdalom borzalmas, annyira erős, hogy megakadályozza, hogy bármi mást érezzen az ember, és ez az a pont, amikor úgy érzed, hogy megbolondulsz.
4. Az a legfontosabb az életben, hogy azt csináljuk, amit szeretünk. Fontos, hogy amíg az ember nem találja meg azt az utat, amiben igazán ki tud teljesedni, addig keresni kell, nem lehet feladni, mert aztán átbillen egy másik pontra, amikor már jön a depresszió. Patkó Béla Kiki
5. Az ember nagyon nehezen nyugszik csak bele a reménytelenségbe, abba, hogy egyedül van, halálosan és reménytelenül egyedül. Nagyon kevesen bírják csak el a tudatot, hogy életük magányára nincs megoldás. Reménykednek, kapkodnak, menekülnek emberi kapcsolatokba, s e menekülési kísérletekbe nem visznek igazi szenvedélyt, sem odaadást, menekülnek elfoglaltságokba, mesterséges feladatokba, sokat dolgoznak vagy tervszerûen utaznak, vagy nagy házat vesznek, vagy vásárolnak nőket, kikhez semmi közük, vagy gyûjteni kezdenek, legyezőket, drágaköveket, vagy ritka rovarokat... De mindez nem segít. (...) Ezért, mindenekelőtt, kínjukban és zavarukban, rendet tartanak. Minden éber pillanatukban rendbe rakják maguk körül az életet. Állandóan "intéznek" valamit, ügyiratot vagy társas együttlétet, vagy pásztorórát... Csak egyetlen pillanatra nem maradni egyedül magukkal! Egyetlen pillanatra nem látni ezt a magányt! Márai Sándor
6. Egyesek a jóságot, az igazságot, a boldogságot, az értelmet keresik, és nem alkalmazkodnak, nem is tudják elfogadni, hogy kutatásaik eredménytelenek volnának. Ezek az emberek folyamatosan kudarcot élnek át, és ebből hatalmas energiájuk származik (éppen ellenkezőleg, mint gondolnánk), amely arra ösztönzi őket, hogy folytassák, hogy hajtsák magukat, keressenek fáradhatatlanul. Ugyanakkor gyakran találni sikeres embereket megfáradva, kimerülve és értelem nélkül. A sikeres emberek a "depresszió" szót használják az értelemürességre.
7. Mivel a legtöbb öngyilkos depressziós, mondhatjuk, hogy a depresszió az egyik leghalálosabb betegség a bolygón. Több ember esik áldozatául, mint az erőszak legtöbb formájának - háború, terrorizmus, családon belüli erőszak - együttvéve. Még ennél is megdöbbentőbb, hogy a depresszió olyan szörnyû betegség, hogy többen ölik meg magukat miatta, mint bármelyik más betegség miatt. Ennek ellenére az emberek mégsem gondolják, hogy a depresszió tényleg olyan rossz. Matt Haig
8. Ha valaha is azt hitted, hogy a depressziós ember csak boldog akar lenni, akkor súlyos tévedésben élsz. A depresszióst cseppet sem érdekli a boldogság luxusa. Õ csak a fájdalom hiányára vágyik. Elmenekülni a lángoló elméje elől, amelyben úgy égnek-füstölnek a gondolatok, akár a felgyújtott ócska holmi. Õ csak normális akar lenni. Vagy mivel a normális elérhetetlen, üres akar lenni. Matt Haig
9. A depresszió kedélyzavar, amely oly titokzatosan gyötrő, megfoghatatlan módon nyilatkozik meg az énnek - a mérlegelő tudatnak -, hogy szinte nincs is rá szó. Majdhogynem érthetetlen tehát mindazoknak, akik szélsőséges formájában nem tapasztalták, bár a rosszkedv, a lehangoltság, amely sok emberre rátelepszik, s amelyet a hétköznapok taposómalmával szoktak összefüggésbe hozni, számosakkal megsejteti, milyen a betegség, ha katasztrofális méreteket ölt.
10. Sajnos nem mindenki részesül igazi befejezésben. A legtöbb ember feladja, amikor a történetében a legrosszabbra fordulnak a dolgok, és reménytelennek érzi a helyzetét. Pedig épp ekkor van leginkább szükség a reményre. Csak a kitartóak juthatnak el az igazi befejezésig. Stephanie Garber