Ugrás a tartalomra
A fájdalmas események a legapróbb sértéstől a legszörnyûbb traumáig mind-mind formálnak bennünket, és óhatatlanul is a részünkké válnak. Fontos, hogy ne akarjunk mindenáron felejteni, ne akarjuk eltörölni az emlékeket. Épp ellenkezőleg: fogadjuk el a fájdalmat, tegyük a részünkké, és merítsünk erőt belőle! Az embert a megélt élmények teszik egyedivé, és senkit nem a traumái határoznak meg, hanem mindaz, amin keresztülment. A kaleidoszkópnál is előfordul, hogy egy-egy szín sötétebb, vagy egy-egy elem törött, az összkép mégis kellemes látványt nyújt.
Kapcsolódó idézetek
-
Az életnek nem kell feltétlenül fájdalmasnak lennie - de mégis főleg a fájdalom miatt változunk. Addig, amíg fájdalmaink nem gyötörnek, eljátszhatjuk, hogy: "Minden rendben van!" De amikor a fájdalmunk már elviselhetetlen (például, amikor nagyon magányosnak érezzük magunkat, vagy félünk) akkor sérülékennyé válunk. A fájdalom bátorít minket arra, hogy vegyük a dolgokat komolyan.
Andrew Matthews
-
Tulajdonképpen nem is tudjuk, mi a pozitív és mi a negatív élmény. Életünk legnehezebb, leggyötrelmesebb pillanatairól kiderülhet, hogy ezeknek volt a legfontosabb szerepük a jellemfejlődésünkben. Ne bízzunk a saját elképzelésünkben a pozitív/negatív élményekről, hiszen csak annyit tudunk biztosan, hogy az adott pillanatban mi fáj és mi nem, az pedig nem sokat ér!
Mark Manson
-
Rossz helyzetekbe belekerülünk. Az élet próbál minket formálni fájdalmak árán. A fájdalom elkerülhetetlen, ezt sajnos meg kell értenünk. De ha tudjuk, hogy ez értünk történik, (...) nem az a kérdés, hogy miért történik velem, hanem hogy mit kell ebből tanulnom.
Dobó Kata
-
A múlt eseményei az emlékeinkben továbbélnek. Némelyikük olyan fájdalmas, hogy nem akarjuk újra átélni őket. Az emlékeinkre viszont ajándékként is tekinthetünk. Olyasmi, melyet felbonthatunk újra és újra, hogy felidézzük a boldog pillanatainkat. És olykor, az adott pillanatban emlékké alakulhat egy esemény, mert olyan igaz, oly tiszta és jelentős, hogy örökké az emlékezetedbe szeretnéd zárni.
-
A gyász mindannyiunkban közös, de mindenkiből mást hoz ki. Nemcsak a halált gyászoljuk, az életet is, a veszteséget, a változást. És ha eltûnődünk, miért szívunk annyiszor, hogy miért fáj annyira, nem szabad elfelednünk, hogy tudunk változtatni. Így maradunk életben. Mikor már annyira fáj, hogy fojtogat, az segít túlélni. Ha visszanézünk arra a napra, furcsamód, hihetetlen mód nem érzünk már úgy. Nem fog ennyire fájni. A gyász mindenkit utolér a maga idejében, a maga módján. A legtöbb, amit tehetünk, amit bárki tehet, hogy becsületesek vagyunk. A legrosszabb dolog, a gyász legrémesebb része, hogy nem tudjuk irányítani. A legtöbb, hogy átadjuk neki magunkat, ha eljön, és ha tudjuk, kieresztjük. De a legrosszabb, hogy mikor már azt hiszed, vége, kezdődik elölről, és mindig, minden alkalommal eláll a lélegzeted.
-
Vannak ilyen rémes pillanatok az ember életében, amelyek kitörölhetetlenek, bármennyire apróságnak látszanak is. Nem a legszörnyûbb szörnyûségekre gondolok, amiket mellesleg szerencsére eddig nem is éltem át, mint a háború, a gyilkos erőszak, sőt még csak nem is önmagában a halál, valaminek, valakinek a drámai, tragikus körülmények közötti elvesztése, hanem az ilyen, látszólag jelentéktelen helyzetekre, közjátékokra, incidensekre, pillantásokra, mozdulatokra, amelyek azonban mégis egy idő után megkövülnek az ember agyában és zsigereiben.
Bolgár György
-
Van olyan fájdalom, mely elkerülhetetlen. Amikor valami rossz történik, gyász, betegség, a szülők válása. A fájdalom egy fajtáját azonban nem lehet nem érezni. A legbensőbb megtörtség jele, és mindent magával ránt. Semmi nem marad az ember körül, a legkedvesebb dolgok sem.
-
Mindannyian megsebesülünk néha, egyszerûen ez az élet rendje. De van egy trükk, amivel a fájdalmas dolgokkal is csodákat mûvelhetünk. Amikor a szívünk sebet kap, kinyílik, és fájdalomban élünk. Nehéz helyzetek során át fejlődünk. Ezért kell elfogadni minden nehéz és fájdalmas helyzetet az életben.
-
Nem számít, milyen erősek vagyunk. Egy sérülés mindig heget hagy. Hazáig követ, megváltoztatja az életünket. Egy sérülés mindig felkavar, de talán ez a lényege. A fájdalom, a félelem és a sok vacak. Talán az, hogy mindezt átéljük, ez segít tovább lépni, és hajt előre. Talán össze kell kavarodnunk, mielőtt cselekednénk.
-
Minden érzelem valamifajta célt szolgál: a szomorúság, a harag, a bánat, a félelem ugyanúgy, mint az öröm vagy a nyugalom. Bár vannak érzelmek, amelyeket nem olyan kellemes átélni, mint a többit, ez nem jelenti azt, hogy ezek rosszak lennének. Az emberi lét része, hogy emóciók széles skáláját éljük át nap mint nap. Jönnek és mennek, és ha hihetetlennek is tûnik az adott pillanatban, a nehezek sem tartanak örökké.