Ugrás a tartalomra
A félelem tán elcsitulna,
ha fejem az öledbe hullna,
ha csöndesítnél, símogatnál,
éjjel-nappal velem maradnál
és fülemhez szorítva szádat
megsúgnád: a halál sem árthat!
Kapcsolódó idézetek
-
Annyira féltem, hogy az érintései csak tovább mélyítik a sebeimet. De amikor vele voltam, a fájdalom egy csapásra elmúlt. Mintha csak gyengéden átölelt volna a szívével. Vele boldognak éreztem magam.
-
Mindennap emlékeztetni foglak, milyen csodálatos érzés, amikor a tested az enyémhez ér. Eszedbe juttatom a jó időszakokat, és segítek elfelejteni a rosszat. Emlékeztetlek, ki vagy, amikor az élet pofon üt, és kétségek ébrednek a szívedben. Berontok hozzád az éjszaka közepén, és addig csókollak, amíg a félelem nem lesz más, csak félelem, és már nem uralkodik fölötted. Vállalom a kockázatot az ingatag szíveddel szemben, ha ez azt jelenti, hogy az enyém.
-
Meséld el, milyen voltam,
hogy éltem, hogy daloltam,
segíts, hogy emlékezzem,
kit szerettem?
Mondd azt, hogy minden rendben,
nincs baj, és nem kell félnem,
s én majd behunyt szemmel
emlékezem.
-
A sûrû éjben fény leszek,
Mi távolból hozzám vezet,
És többé nem félek, ha karjaidban ébredek,
Ha szomjazol, én víz leszek,
S ha átölel majd két kezed,
Bármi lesz, bármi vár,
Tudom, nincs, mi tőlem elválaszt már.
-
Annyit szenvedtem, a szívem már annyit vérzett azon az ezer és egy éjszakán, amikor fölriadtam, és vártam, hogy megcsörrenjen a kulcs a zárban, belépjen a szobába (...), lefeküdjön mellém, és ne szóljon egy szót se. Megfogadtam, hogy ha ez valóban bekövetkezik, nem fogok kérdezni semmit, csak megcsókolom, azt mondom neki, hogy "szép álmokat, szerelmem", és másnap együtt ébredünk, kézen fogva, mintha ez a rémálom soha nem történt volna meg.
Paulo Coelho
-
Mert ha vidám vagy, meg akarom kétszerezni vidámságodat; ha bús vagy, akkor meg akarom felezni veled a bánatot és így öröm lesz az néked, mélyebb az örömnél. És ha jól érzed magad, mulatsággal és változatossággal fogom üdíteni lelkedet; ha pedig beteg vagy, ápolni foglak; és ha fáradt vagy, a keblem lesz majd alvópárnád, hol nyughatol - s éjjel és nappal a lelkem a lelkeddel lesz és karom ölelni fog. És ha nem kívánsz, távol leszek; és ha ismét akarsz, ott leszek nálad. És ha előtted halok meg, úgy rendjén van és le kell mondanod rólam - ám ha te hagysz engem itt hátra, akkor követni foglak a máglya tüzén keresztül, mert nem akarok nélküled élni egyetlen napot sem.
-
Mit tudtál rólam? Az, hogy szeretlek, neked korántsem lehetett olyan meglepő, mint nekem. Mikor rájöttem, megijedtem. (...) "Mit fogok elmondani neked?" - törtem a fejemet. (...) Szerettem volna, ha kitalálsz rólam mindent, anélkül, hogy beszélnem kellene, s ugyanakkor, valahol mélyen, rozsdásan, csikorogva már készülődtek bennem a szavak, (...) és féltem, hogy elsírom magam, pedig nem volna semmi értelme, hiszen most boldog vagyok, olyan boldog, mint még soha életemben.
Szabó Magda
-
Lassú kortyokban nyelném
újra és újra drága lényed
mámorító közelséged
soha meg nem unnám
veled a létezés szégyenét
elviselni megtanulnám
de fogytán már időnk
otthonunk és vesztőhelyünk
ez a sivár kietlen terep
ne sírj te gyönyörûséges
ne fordítsd el a fejed
öleljük inkább át egymást
vacogva hideglelősen
ameddig csak lehet.
-
Gyakran kívánom, hogy ha más hozzád nyúl,
az érintésétől rázzon ki a hideg,
a simogatás is nyúzza a bőrödet,
tested lökje ki magából az ő testét.
Aztán amikor végre magadra maradsz,
kerüljön el az álom, emésszen téged is,
vajon hol és miért siklott félre minden,
jobb pillanataidban pedig azt latolgasd,
a károk valóban helyrehozhatatlanok-e.
Ne legyen egy perc nyugtod se:
mi van, ha nincs vége,
ha érzéseim irántad,
ha érzéseid irántam
soha el nem csitulnak.
-
Amíg velem vagy, nem fáj semmim. Meggyógyítasz. Megvédesz.