A gyom csak nőtt, erős lett, és nagy, kiszívott a paradicsomból mindent, amit csak tudott. Dicsérte és dicsérte, hogy milyen csodálatos, erős és szép, de közben a lelke mélyén nem értette, hogy rajta miért nem piroslik már a termés, hol van az ő zamatos, piros paradicsomja?! Telt az idő, a paradicsomot fojtogatta a gyom, a levelei sárgulni kezdtek, nagy volt a felelősség, neki kellett táplálnia ezt a szegény gyomot, akit sajnált az a szerencsétlen, hogy nem tud termést nevelni. Aztán a gyom kezdett megváltozni. Elkezdte mondogatni, hogy egy kicsit sápadt vagy, te paradicsom, de hát nem is csodálom. Mondtam már, hogy nem így kellene a leveledet forgatni, hanem pont a másik irányba. De feleslegesen beszélek... Nem mondod komolyan, hogy nem látod, hogy az egyik termésed alul barna? Hiába mondom én neked, meg sem hallod, hogy sápadtabb vagy a kelleténél? Talán gyenge vagy, és nem bírod el a terméseid súlyát? Micsoda egy szánalmas, gyenge növény vagy te, paradicsom! Még azt a három szemet sem tudtad pirossá érlelni, ami rajtad csüng. Na jó, nekem egy sincs, de nézd, úgy tekeredem rád, hogy az emberek az fogják hinni, hogy én érlelem a terméseket, az enyémek, én vagyok szép és csodálatos, az én leveleim a legzöldebbek a világon! És a paradicsom egyre csak száradt, hiába locsolták. Mert nem kapott napfényt többé, nem kapott vizet többé, nem kapott szeretetet többé. Csak kritikát kapott, lesajnálást és utálkozást.