John Hoyer Updike

Amink van, az a szerelem. De a szerelemnek gyümölcsöt kell teremnie, különben elvész.

A gyerekek iránti szeretetünkben benne van, hogy el fogjuk veszíteni őket.

Az ember megpróbálja kimondani az igazat, s a jutalma csak fájdalom.

Szemben azzal, amit az egyház mond (...), egy házasság nem tekinthető szentnek és visszavonhatatlannak, amíg az a házaspár nem hoz létre egy harmadik lelket, egy gyereket. Egészen addig a pontig a házasság nem magasabbrendû, mint amikor az ember megcsókolja az első fiút az életében; csak kísérlet. De amikor megteremtettek egy gyereket, akkor megszûnt kísérlet lenni, ténnyé vált; mint a pápai tévedhetetlenség vagy a kromatikus skála. Kell, hogy legyenek ilyen tények, amelyekre föl lehet építeni egy világot még akkor is, ha önkényesnek tûnnek.

A halál, ha egyszer meghívják, mindenütt otthagyja sáros csizmájának nyomát.

Tudod mire jöttem rá, mi a nagyszerû dolog abban, ha az ember terhes? Olyasvalami, amit el sem tudtam volna képzelni. Hogy az ember soha nincs egyedül. Amikor van bensődben egy gyerek, soha többé nem vagy egyedül. Õ egy valóságos személy.

Kétfajta helyzet van a világon, az, amelyiken tudunk változtatni, és az, amelyiken nem, mint ahogy a csillagokon, és a halálon sem. És arra jöttem rá, hogy őrült pazarlás, sőt bûn olyasmiken aggódni, amiken nem változtathatunk.

Nem tudom, hogyan kell viselkednie egy elbocsátott szeretőnek. Ezt nem tanították nekünk a Radcliff-en. Lehet, hogy rossz kurzusokra jártam. Biztos vagyok benne, legközelebb már jobban fog menni.

Az őszinte ember Isten legnemesebb mûve.

Ebben a bûnbe esett világban normálisnak lenni és jól lenni, nem egy és ugyanaz.

Azok az emberek, akiknek mindenük megvan, szoktak leginkább pánikba esni. Mi, a többiek túlságosan el vagyunk foglalva azzal, hogy küszködünk.

Ahogyan alvás közben szükségünk van az álmokra, ugyanúgy miközben ébredezünk, szükségünk van rá, hogy megérintsünk valakit és beszéljünk hozzá, hogy megérintsen valaki, és beszéljen hozzánk.

Mindannyian bûnhődni fogunk, akárhogy is alakul. Az az élet egyik törvényszerûsége, az emberek bûnhődnek. Bûnhődnek, amiért jók voltak, bûnhődnek, amiért rosszak voltak.

Mi mindannyian meglehetősen begubózva élünk. Szinte soha nem nyitjuk meg magunkat a körülöttünk levő szépségek számára. És mégis jelen van nap mint nap, szüntelenül, nem törődve azzal, hogy figyeljük vagy sem.

Szeretem az öreg embereket. Csodálatos dolgokat tudnak mûvelni, mert nincs vesztenivalójuk. Az egyedüli lények, akik képesek arra, hogy önmaguk legyenek.

Egy férfinak nem volna szabad szánalomból megmaradnia egy nő mellett, s ha igen, ezt nem volna szabad kimondania.

Megpróbálunk megszerezni mindent, és közben elveszítjük azt is, amink van.

Élet. Sok is, és mégsem elég. A félelem, hogy valamikor majd véget ér, s a félelem, hogy a holnap ugyanolyan lesz, mint a tegnap volt.

Az álmok valóra is válhatnak, különben a természet nem ösztönözne bennünket arra, hogy álmodjunk.

A kapu, amiről mindig azt hitte, ketrec, mint kiderült, a semmire nyílik.