Szerző

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij

Az élet még bánatban is szép, jó a világon élni, akárhogy él is az ember.
Korunkban minden rendes ember szükségképpen gyáva rabszolga. Ez a természetes állapota. Ez mély meggyőződésem. Erre teremtődött, ilyen az alkata. És a rendes ember nemcsak most, holmi véletlen körülmények miatt, hanem általában minden korszakban szükségképpen gyáva rabszolga. Ez természeti törvény minden rendes ember számára ezen a földön.
Az ember csak a baját szereti számon tartani, a boldogságát nem tartja számon. Ha kellőképpen számba venné ezt is, azt is, akkor azt tapasztalná, hogy el van ő látva mind a kettővel.
Némelyik asszony minél jobban szereti a férjét, annál többször összezördül vele.
Szerelem! Hisz ez minden! Hisz ez a gyémánt, szûzi kincs a szerelem! (...) Némelyik férfi kész odaadni az életét is, kész a halába menni, hogy kiérdemelje ezt a szerelmet!
Szívós teremtés az ember! (...) Olyan lény, aki mindent megszokik.
A szeretet Isten adománya, benne van a mindenségben és minden egyes homokszemcsében. Szeress minden levelet, Isten világosságának minden sugarát. Szeresd az állatokat, szeresd a növényeket, szeress mindent. Ha mindent szeretsz, fel tudod fedezni a dolgokban az isteni rejtélyt. Amint egyszer felfedezted, napról napra jobban meg fogod érteni. Végül eljutsz odáig, hogy szeretetedben magadhoz öleled az egész világot.
Egy embert szeretni azt jelenti, hogy olyannak látjuk, amilyennek Isten gondolta.
Még a legrosszabb családból is maradhatnak meg kedves emlékek, ha az ember lelke képes arra, hogy keresse a kedveset.
Vannak sértések (...), amelyeket a legjobb akarattal sem lehet elfelejteni.
Az idő nem más, mint lét és nemlét kapcsolata.
Barátaim, kérjetek jókedvet az Istentől. Legyetek vidámak, mint az égi madarak. És ne zavarjon benneteket cselekvésetekben az emberek bûne, ne féljetek, hogy az elsodorja és nem engedi megvalósulni a ti mûveteket, ne mondjátok, erős a bûn, erős a becstelenség, erős a rossz környezet, mi pedig magányosak vagyunk és tehetetlenek, elsodor bennünket a világ, és nem engedi megvalósulni a mi nemes mûvünket. Kerüljétek az ilyen kishitûséget, gyermekeim!
A napkelték, a nápolyi öböl, a tenger... de az ember nézi, nézi és elszomorodik. Ez a legrosszabb, hogy mindig valamiért szomorú az ember. Akkor már jobb itthon: itt legalább másokat okolhatok, és magamat felmentem.
A természet nem törődik veletek, annak semmi köze sincs a ti vágyaitokhoz meg ahhoz, hogy tetszenek-e nektek a törvényei, vagy nem tetszenek. Kötelességetek elfogadni olyannak, amilyen, tehát el kell fogadnotok minden eredményét is.
A természetes és cselekvő emberek a fal előtt őszintén torpannak meg. Számukra a fal nem kibúvó, mint nekünk, gondolkodó, tehát semmit sem cselekvő embereknek; nem ürügy arra, hogy feleútról visszaforduljanak, nem olyan ürügy, amelyben a magunkféle rendszerint maga se hisz, de amelynek mindig nagyon örül. Nem, ők teljesen őszintén torpannak meg. Az ő szemükben valami megnyugtató, erkölcsileg feloldó, végleges, sőt talán misztikus jelentősége is van a falnak.
A tudat túltengése - betegség, igazi, hamisítatlan betegség. Az ember mindennapi életéhez bőven elég lenne az átlagos emberi tudat, tehát a fele, a negyede is annak az adagnak, amely a mi szerencsétlen tizenkilencedik századunk fejlett emberének osztályrészéül jut.
Arra törekedtem, hogy ő maga valljon be nekem mindent, bár különben elismertem, hogy bizonyos dolgokat talán csakugyan nehéz bevallani. Õ is a vesémbe látott, vagyis teljesen tisztában volt azzal, hogy a veséjébe látok, sőt haragszom rá, így hát ő is haragudott rám, amiért haragszom rá, és a veséjébe látok.
Különösen szeressétek a gyermekeket, mert vétek nélkül valók, mint az angyalok. A mi örömünkre vannak a világon, hogy jobbá tegyék szívünket.
Az önáltatás mélyebben gyökerezik, mint amikor másoknak hazudunk.
Lángolunk a legnemesebb eszményekért, csak éppen azzal a feltétellel, hogy maguktól váljanak elérhetővé... és főleg ingyen.