A zene, amikor kikerül a zenész keze alól, csak egy pillanatig létezik, addig, amíg el nem halnak, el nem ülnek a térben a hanghullámok. A zene pillanatnyisága azonban csak a visszája az örökkévalóságnak.

Kapcsolódó idézetek

1. A zene minden más mûvészettel ellentétben az időben szerveződik, a megszólalástól az eltûnésig tart, e kettő között feszül. Schiff András
2. A zene még a legrosszabb pillanatokban se szabad, hogy bántó legyen a fülnek; ellenben védenie és kényeztetnie kell azt. Így a zene örökké zene marad. Wolfgang Amadeus Mozart
3. Mi is a zene? Ez a kérdés órákon át foglalkoztatott, mielőtt múlt éjjel nyugovóra tértem volna. Maga a zene létezése is csodálatos dolog, mondhatni maga a csoda. A gondolat és a tünemények között elterülő birodalom. Mint egy megfoghatatlan közvetítő közeg, szellem és anyag közt lebeg testetlenül, mindkettőhöz kötődve, mégis különbözve azoktól. Szellem, de szellemként kötődik az idő mérhetőségéhez. Anyag, ám anyagként nélkülözi a teret. Heinrich Heine
4. A zene az élet! A zene fizikailag megtestesült érzelem, meg lehet érinteni! Egyfajta neonszín jelenés, a szellemből szivattyúzzák ki, aztán hanghullámokká alakul.
5. Van a zenének egy olyan alkotórésze, ami megfoghatatlan. Az élet nem rögzíthető, az alkotások pillanata mindenképpen elröppen.
6. A zene nem matematika. A zene természettudomány. Addig kevergeted a dolgokat, amíg fel nem robbannak, vagy hihetetlen főzet nem lesz belőlük.
7. A zene elképzelhetetlen tudás, szavakkal kifejezhetetlen; közvetlenül, a nyelv és a gondolatok segítsége nélkül áramlik az ember ujjaiból a hangszerbe. Bernlef
8. Mi a zene? Egy ismerős érzés? Egy biztos pont? Egy jó barát vagy egy belső hang? Mi a zene? Törékeny fájdalom? Visszhangzó bánat? Hangos együttérzés vagy ragályos öröm? (...) A zene mindenkinek mást jelent. Mindenkinek máshogy fontos, de mindenkinek fontos, mert a zene ott lakozik mindenkiben. Hajnóczy Soma
9. A zene időeleme csupán egyféle: az emberi, földi idő egy körülhatárolt részlege, amelybe ömlik, s kimondhatatlanul megnemesíti, felmagasztosítja. Az elbeszélésnek ezzel szemben kétféle ideje van: először a sajátja, a zenei, reális ideje, amely lefolyását, megjelenését lehetővé teszi, másodsorban azonban a tartalmáé, s ez az idő perspektivikus, mégpedig olyan változó mértékben, hogy az elbeszélésnek ez az imaginárius ideje megközelítően vagy teljesen egybeeshet zenei idejével, de csillagtávolságban is lehet tőle. Thomas Mann
10. Kezdetben van a csend, és a zene a csendből jön. Azután következik az a megmagyarázhatatlan csoda, ami a legkülönbözőbb hangzások és struktúrák alkotta folyamatokból összeáll. Aztán visszatér a csend. A csend voltaképpen a zene előfeltétele.