Ami a birtokunkba kerül, valahogy "eltûnik", nagyjából úgy, ahogyan az új autó is eltûnik, miután már fél éve a miénk, és sokszor a szeretteinkre sem fordítunk kellő figyelmet. Nem kegyetlenségből, egyszerûen csak nem értjük, miért kellene tovább küzdeni valamiért, ami már a miénk. Így aztán az udvarlás romantikus hódításának helyét átveszi a figyelmetlen, tapintatlan viselkedés, sőt a birtoklás goromba feltételezése.

Kapcsolódó idézetek

1. A legtöbbünk számára evidens, hogy ha veszünk egy autót, legyen az bár a világ legjobb kocsija, akkor is ápolnunk kell, és több dolgot is tennünk kell, hogy karbantartsuk. Ugyanakkor valamilyen rejtélyes oknál fogva, az már gyakran nem ennyire magától értetődő, hogy kapcsolatainkat ugyanúgy ápolnunk kell, mint ezt az autót. Minden józan ítélőképességgel rendelkező egyén értékesebbnek tart egy mély emberi kapcsolatot egy autónál, mégis azzal kell szembesülnünk, hogy mennyivel több figyelmet fordítanak az emberek a "dolgaikkal" való törődésre, mint a kapcsolataik ápolására. Marianne Williamson
2. Azt mondják, hogy a tárgyaink birtokolnak bennünket. De nem így van. A szeretteink birtokolnak. Örökre túsz leszel, ha fontos valaki. Harlan Coben
3. Emberek, akiknek élete egyszer érintette egymást, kell, hogy új formát találjanak kapcsolatuknak, ha ők maguk különböző irányba haladnak is. És jelenlegi egyetértésük része lesz új életüknek is. Senki nem birtokolhat egy másik embert. Ha együtt vagyunk, birtokosai vagyunk saját magunknak, a természetnek és az időnek. Ilyen egyszerû ez. Liv Ullmann
4. Egy olyan ember megy át a gondolatvilágunkban, akivel találkozunk, majd aki ismerősünk lesz, majd bizalmasunk, szerelmesünk. Óráról órára jobban birtokunkba vesszük őt, észrevétlenül; birtokunkba vesszük a vonásait, a mozdulatait, a tartását, testi valóját és lelki valóját. Belénk hatol, a szemünkbe és a szívünkbe, a hangjával, minden taglejtésével, azzal, amit mond, és azzal, amit gondol. Magunkba szívjuk és megértjük, mosolyának és szavának minden árnyalatát kitaláljuk; végül már mintha mindenestül a miénk lenne, annyira szeretünk, még öntudatlanul, mindent, ami ő, és mindent, ami tőle való. Guy de Maupassant
5. Ráébredünk, hogy a kalandok vagy élmények, amelyek azelőtt felkavartak, örömmel vagy szomorúsággal töltöttek el, immár hidegen hagynak. Úgy tûnik, mióta a szeretett lény eltûnt az életünkből, nem igazán vannak érzéseink... Eszünkbe jut, vajon érzékeinknek ez a kábultsága nem végleges-e? (...) A szerelmi bánat többi eleme természetesen lassan elcsendesül, már nem fáj a hiány. Francois Lelord
6. Az a fajta önző szerelem, ami birtokolni akar, hamar elmúlik, mert megcsömörlik benne az ember. Előbb-utóbb megjelenik a vágy valaki más iránt.
7. Ott él mellettünk egy ember, legyen az férj, feleség, szülő vagy testvér, és valójában nem törődünk vele. Szinte semmit sem tudunk róla. Hallgatjuk őt, és alig halljuk. Kedvesen és barátságosan bánunk vele, mintha ekként pótolni lehetne mindazt, amit nem adunk meg neki, ami lehet figyelem, szeretet, gondoskodás. Az esetek többségében nem adódik olyan helyzet, amelyben ezt felismerhetnénk. Elmúlhat így az egész élet is. Vavyan Fable
8. A szerelem lopakodó gyilkosa a lustaság. Amikor a megszerzett boldogság biztonsága elkezdi rongálni a hétköznapokat. Amikor már lusták vagyunk udvarolni, csábítani, kívánatossá tenni magunkat - a mosakodást, a fogmosást, a fésülködést, a kölni használatát és a vonzó ruhát, pizsamát is beleértve. Minek? Hiszen már a miénk. Csakhogy ezzel kondul meg a halálharang egy férfi-női kapcsolat felett. Mert a szívünkbe kellene felírni csupa nagybetûvel: AZ EMBER NEM TULAJDON! Popper Péter
9. Vannak olyan tárgyak, amelyek olyan régóta vesznek körül, hogy szinte már fel sem tûnik a jelenlétük. Amikor elveszítjük őket, akkor jövünk rá, hogy mennyire nem ismertük, és mennyi apró tulajdonságuk kerülte el a figyelmünket.
10. A birtoklásvágy csupán egy másik formája a tartósság óhajának; a szerelem tehetetlen képződését szítja. Egyetlenegy élőlény sem a birtokunk, soha, még az sem, akit a legjobban szeretünk, és aki szívvel-lélekkel viszonozza szeretetünket. Albert Camus