Anyánkhoz is akkor futunk, ha valami baj ért az életben. (...) Ha csalódunk magunkban vagy az emberekben, azaz az életben, hirtelen úgy érezzük, hogy eddig valójában nem is szerettünk senki mást rajta kívül és sürgősen elzarándokolunk hozzá, hogy mulasztásunkat pótoljuk és biztosítsuk szeretetünkről, mellesleg pedig egy kissé táplálkozzunk az övéből.

Kapcsolódó idézetek

1. Egyedül lépünk be a világba és egyedül távozunk, és közben csupán annyi történik, hogy igyekszünk magunknak társat találni. Kell a segítség, kell a támasz, másképp magunkra maradunk. Idegenek, egymástól elvágva, és elfelejtjük, mennyire össze vagyunk kötve. Ezért hát a szerelmet választjuk, az életet, és így egy kis ideig, egy kicsit kevésbé vagyunk egyedül.
2. Amikor minden összeomlik, figyelmünket el kell terelnünk a saját életünkről oda, ahol másoknak a leginkább szüksége van a szeretetünkre és a támogatásunkra. Ezáltal hasznosnak és értékesnek érezhetjük magunkat, ami segíteni fog abban, hogy átvészeljük, bármin megyünk is épp keresztül. Ez az, ami kirángat minket a befelé fordulásból.
3. Az életünk nagy része arról szól, hogy társat keresünk, valaki mással együtt találjuk meg a boldogságot. Ha ez a kapcsolat eltûnik, kirepülnek a gyerekek, meghal a házastárs, akkor ott találhat minket a hirtelen helyzet, hogy egyedül vagyunk, és fogalmunk sincs, hogy kell egyedül lenni. Buda László
4. Ha rosszul érezzük magunkat, és azt gondoljuk, valami gond van velünk - csinálnunk kellene valamit, vagy össze kellene szednünk magunkat -, kívül kezdjük keresni a válaszokat. Abban a reményben fordulunk a többiekhez, hogy ők majd helyrehoznak. Egy ideig talán jobban is érezzük magunkat, de ez csak átmeneti, és aztán végül még rosszabbul leszünk. Viszont ha elkezdünk ráhangolódni arra a valakire, akivé az élet szánt bennünket - és összehangolódunk azokkal az érzelmekkel, amelyek motiválnak -, akkor a lelkünkkel és a saját nagyszerûségünkkel kapcsolódunk össze. Ha hagyjuk, hogy létrejöjjön a kapcsolat, és magunkhoz vesszük a hatalmat, akkor tisztán látunk, és az életünk mûködni kezd. Anita Moorjani
5. Mindnyájunk életében elérkezik egyszer a pillanat, amikor egy szerettünk segítségre szorul, és ugyanazt a kérdést fogalmazzuk meg. Készek vagyunk segíteni, de ha egyáltalán tudunk, mivel segíthetünk? Való igaz, hogy oly ritkán tudunk a hozzánk legközelebb állókon segíteni, akár azért, mert nem tudjuk, hogy mely részünkből kell adnunk, vagy még gyakrabban azért, mert arra, amit adni tudunk, nem tartanak igényt. És így van az, hogy azok, akikkel együtt élünk, kitérnek előlünk. És mi mégis szeretjük őket! Szeretjük őket a teljes megértés nélkül is.
6. Nézzük meg magunkat. Folyton rohanunk, folyton loholunk, folyton késésben vagyunk. Emberek vagyunk, ez mégis embertelen. De néha egy picit minden lelassul, és helyre kerülnek a dolgok. Rátalálunk arra, akit a sors rendelt nekünk, és végre tartozunk valakihez.
7. Mindannyian zarándokok vagyunk az élet zarándokútján. Születéskor elhagyjuk az igazi otthonunkat, és utazunk az időn át, míg el nem érjük a halált, mint spirituális célt, útközben pedig "másnak" érezzük magunkat mindahhoz képest, amit magunk körül tapasztalunk.
8. Ahhoz, hogy túléljük ezt a világot, azokkal maradunk, akiktől függünk. Rájuk bízzuk reményeinket, félelmeinket. De mi történik, ha oda a bizalom, hová menekülünk, ha mindaz, amiben hittünk, semmivé foszlik? Amikor minden veszni látszik, a jövő kiismerhetetlen és saját létünk veszélybe kerül, csak annyit tehetünk, hogy menekülünk.
9. Tovább kell mennünk az úton... akkor is, ha fáradtak vagyunk, akkor is, ha kedvetlenül kelünk fel már reggel, akkor is, ha legszívesebben kifutnánk ebből a világból, mert úgy érezzük, elegünk van mindenből. Ha torkig vagyunk azzal, hogy mindig mindenért meg kell küzdenünk, ha nemes szándékaink fordítva sülnek el... mennünk kell, mert nem tehetünk mást. Mert úton vagyunk. Mert tudjuk, csak az a megoldás, hogy haladunk. Még pillanatnyi reményvesztettségünkben is tudjuk, vándorlásunknak van értelme és célja.
10. Van, hogy a szemünk láttára tûnik el valaki. Van, hogy az embert megtalálja egy olyan valaki, aki már jó ideje nézi. Van, hogy elveszítjük magunkat, ha nem figyelünk eléggé oda. (...) Mindenki eltûnik néha. Van, aki saját akaratából, mások náluk nagyobb erők hatására. De ha megértjük, mire szomjazik a lelkünk, világossá válik, melyik utat válasszuk. Van, hogy látjuk a kiutat, mégis szembemegyünk az ösztöneinkkel, egyre mélyebben be a sötétbe, mert a félelem, a harag és a szomorúság nem hagyja, hogy visszatérjünk. Van, hogy inkább az eltûnést választjuk, és csak keresgélünk, mert ez az egyszerûbb. Van, hogy magunk találjuk meg a kiutat. De valaki mindig, mindig ránk talál. Cecelia Ahern