Ugrás a tartalomra
Az alkotóerő termékének, a szellemi tulajdonnak sok élete van: az újság megérkezik az ajtónk elé, bekerül az emberi tudás archívumába, aztán halat csomagolnak bele. És mire egy gondolat a harmadik vagy a negyedik életét éli, már el is veszítjük a nyomot, honnan jött eredetileg, és elveszítjük a kontrollt afelett, hogy merre tart. A plágium-fundamentalisták legfőbb becstelensége az, hogy azt a látszatot keltik, mintha ez az inspirációs lánc és evolúció nem is létezne, mintha mindig minden író szavai szûznemzéssel jöttek volna világra, és örök életük lenne.
Kapcsolódó idézetek
-
Az utókor általában gátlástalanul tudja kisajátítani az alkotói életmûveket, saját hasznára és használatára egy-egy gondolatkört felnagyít, eltúloz, meghamisítva és megcsonkítva ezzel a szellemi egészet, gazdagságot.
-
Az alkotófolyamatot szükségszerûen tolvajmunkának tartom. Ásson csak bele valami gyönyörû szép szövegbe, (...) és mindenféle becstelenséget talál ott. Az alkotás azt jelenti, hogy az ember összezúzza mások életét, akaratlan, mit sem sejtő résztvevőkké változtatja őket. Az ember ellopja a vágyaikat, álmaikat, zsebre vágja a hibáikat, szenvedésüket. Elveszi, ami nem az övé. És mindezt tudatosan teszi.
Khaled Hosseini
-
A gondolatok fertőzőek, nagy többségük ugyanis nem saját eredetû, hanem átvesszük azokat másoktól, ám ennek nem vagyunk tudatában. Azt hisszük, mi magunk jutottunk racionális mérlegelés útján egy adott véleményre, de igazából az ember genetikailag huzalozott követőmagatartásának "áldozatai" lettünk.
Boldogkői Zsolt
-
Az írók az életből lesik el az igaz történeteket, az olvasók meg aztán képesek véghez vinni, amit a regényekből vettek. A végén meg a lapok lehozzák a szenzációt.
-
Túl rövid ideig élünk. Olvasunk egy folytatásos regényt, amit úgy adnak a kezünkbe, hogy az elejét nem láttuk, beleolvasunk, és egyszer csak kiveszik a kezünkből, és nem olvashatjuk el a végét.
-
A laikusnak talán megbocsátható, ha olyasmit ismételget, ami gyakorló irodalmár számára magától értetődő: hogy életünk körforgás, és a legtöbb nagy mûalkotás nem "eredeti" (természetükből fakadóan épp ezáltal tartogatnak oly megrázó meglepetéseket).
-
Az irodalomban is úgy van, mint az életben. Akárhova megy az ember, beleütközik az emberiség javíthatatlan csőcselékébe (...), mely mindenütt nyüzsög, és mindent beszennyez, mint nyáron a legyek. Ugyanígy van a rossz könyvek elszaporodásával, mely hihetetlen mennyiségben termeli az irodalmi gazt, amely megfojtja a kifogástalan magot. Az ilyen könyvek elrabolják a nagyközönség idejét, pénzét és figyelmét, mely valójában a válogatott alkotások részére adatott. A rossz könyvek nemcsak haszontalanok, hanem ártalmasak. Hiszen a jelenlegi írásos mûvek kilenctizede csak azért nyomtatódik, hogy kicsaljon a hiszékeny, nagyszámú közönség zsebéből néhány felesleges tallért; ennek érdekében a szerzők, kiadók, és szerkesztők szándékosan megvastagítják a könyvecskéket. Még kártékonyabb, szemtelenebb és lelkiismeretlenebb csalást követnek el a soronkénti firkászok; garasokat behajtva soronkénti tákolmányukért. Ezek a "napszámosok" megrontják az olvasók ízlését, és megsemmisítik a természetes megvilágosodást.
Lev Tolsztoj
-
Az szokták mondani, az élet ismétli önmagát. Én meg azt mondom, az élet sokkal kreatívabb annál, minthogy saját magát másolja újra és újra.
-
Egy író számára az a legeslegnagyobb szégyen, ha rajtakapják, hogy egy másik írót plagizál. A második legnagyobb szégyen az, ha egy másik íróra hasonlít. Az eredetietlenség nem ennyire nagy szégyen, de ugyanannyira megalázó: egy kritikus nem sok rosszabbat mondhat egy regényről, mint hogy eredetietlen. Az, hogy egy másik író mûvéhez hasonlót írni szégyen, de eredetietlen dolgot írni nem, mindössze lealacsonyító, döntő jelentőségû különbség, ami arról árulkodik, hogy korunkban milyen központi szerepet tölt be a személyiségkultusz. (...) Nem az a legfontosabb, hogy mit mond egy adott hang, hanem az, hogy a csak rá jellemző módon mondja.
Karl Ove Knausgard
-
A dolgoknak megvan a saját életük, szembeszállnak velem, szembeszállnak azzal, hogy brutálisan rögzítsék őket, mert akkor végük van, meghaltak. Ne akarjunk mindenről beszélni. Mialatt írok, és az írásomon töprengek, megértem a hallgatagok, a nem-írók titkát. Õk beérik az események visszahozhatatlan egyszeriségével, nem olyan hiúk és kishitûek, hogy konzerválni akarnák őket. Hiábavaló fáradság. Az olvasó úgysem fog átérezni valamit, amit ő maga nem ismer, vagy legalábbis nem képzelt már el. Minek kell hát írni? Tán a rokonlelkek számára, akik közel állnak hozzánk? De félő, hogy a dolgokat agyonbeszéljük, és megöljük a titkot.