Az ember akkor fogja fel igazán, hogy mit akar leginkább, amikor azt már elveszítette. Akkor érzi legerősebben valaminek a hiányát, ha az már nem lehet az övé.

Kapcsolódó idézetek

1. Az ember néha csak akkor ismeri fel, milyen fontos neki valami, ha már visszahozhatatlanul elveszett.
2. Mikor az ember legnagyobb akar lenni, akkor érzi leginkább semmiségét, s mikor legmagasabbra emelkedik, akkor látja a szédítő mélységet. Berzsenyi Dániel
3. Az ember akkor kezdi el a számára természetes dolgokat hiányolni és létszükségletnek tartani, amikor azok egy pillanat alatt eltûnnek az életéből.
4. Nem sokat jelent az, ha az ember mindent megkap. Senki nem tudja, hogy mit akar igazán egészen addig, amíg nem birtokolja azt a valamit egy kis ideig. Mindig vannak olyan emberek, akik csak a birtoklás érzéséért akarnak bizonyos dolgokat.
5. Sokszor van, hogy azt az egyet, amit a legjobban akarunk, nem kaphatjuk meg. Összetöri a szívünket, kikészít. A vágy tönkreteheti az életünket. De bármilyen nehéz is akarni valamit, azok szenvednek a leginkább, akik nem tudják, mit akarnak.
6. Amikor az ember vágyik valamire, nagyon erősen, és megkapja, hacsak egy pillanatra is, nem akarja elveszíteni.
7. Létezik az, hogy egy érzés, egy ember, egy szerelem annyira elhatalmasodik a lélekben, hogy végérvényesen birtokba veszi? S aztán az ember többé soha nem tud mást szeretni? (...) Amikor az ember felébred az éjszaka közepén, és keresi a másikat. Amikor csörög a telefon, és az első gondolatunk az, hogy ő hív. Amikor az egész életünk helyén van, csak éppen nyomorultul hiányzik valaki. Amikor semminek nincs értelme, ha ő nincs velünk. Tomán Edina
8. Azt mondják, az ember nincs tisztában azzal, mije van, amíg el nem veszíti. Ez nem mindig igaz. Néha tudod, mid van, mit veszíthetsz el, és milyen nehéz elveszíteni, amikor elérkezik az idő.
9. Ha az ember sokáig vágyik valamire, egy idő után már nagyon nehéz nem vágyni rá; úgy értem, ráébredni és elfogadni, hogy már nem arra vágyunk, hanem másvalamit szeretnénk. Javier Marías
10. Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy "nincs". Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül - a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvû morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen - a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod: - Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném... És elmondanám neki azt, hogy... Mit is?... Amit nem lehet elmondani. Müller Péter