Ugrás a tartalomra
Az öblös fotelban elterpeszkedve beitta a tél varázsos szépségû, nyugalmas hangulatát, pislákoló gyertya és illó fenyőgyanta illatát szívta a tüdejébe, és azt gondolta: boldog. És mindössze ennyi az egész; amíg megszállottan, kétségbeesetten ûzte a jó érzést, az félénken elbújt előle, ám most, midőn leült csendesen, előmerészkedett és rátalált.
Kapcsolódó idézetek
-
Mi volt ebben a nőben olyan mulatságosan, olyan megvesztegetően és lefegyverzően jelentéktelen, hogy rögtön oda kellett figyelni, az érdekes, szép, hangos és rikító nők között? Valami volt benne, valami szótlan és sugárzó. Az ember reánézett, s egyszerre megértette, hogy eddig didergett, de most már elég odaülni e nő mellé, s akkor majd nem fázik többé. Igaz, nem perzsel majd különösebb forróság sem környezetében; ez a nő nem lángol. De melegít, mint egy régi cserépkályha, mely tél elején egyszer illatos fahasábok lángjától langyosodott át, s aztán csendesen parázslik tavaszig. Ezért melléje ültem, különösebb remények vagy igények nélkül; s melegedtem.
Márai Sándor
-
Csak magára gondolt, mintegy beletemetkezve porrá omlott álmaiba, elcsüggedve, betegen s feneketlen bánattal tele; és hirtelen meggyûlölve ezt a mesterséges légkört, amelyben annyit szenvedett, friss rétekre áhítozott, áldott falusi nyugalomra, békességes életre a szülőház árnyékában egyszerû, jó szívekkel.
Gustave Flaubert
-
Rebbentek a kicsike gyertyák, fenyőszag volt és nagy csöndesség kereken. Valami szomorúan szépet éreztem akkor. Fájdalmasat, mert egyedül voltam s mert nem volt ajándék az asztalon. De komoly és dacos érzést is, mert magam teremtettem ünnepet magamnak. (...) Úgy éreztem, mintha az én kicsi karácsonyfámtól egyszeribe megenyhült volna az élet szigorú arca, s a reménység meg a jövendő beléptek ünnepelni hozzám a szobába.
Wass Albert
-
Először felfogta a sorsát - majd megkísérelt lázadni -, s most egyszer s mindenkorra beletörődött. Olyan fájdalmas, szelíd és oly szép volt ez. Sírt - csendes, fullasztó sírással -, sírt, hogy egész teste reszketett belé. Oly kimondhatatlanul szerette mindazt, amit most itt kell hagynia. A napot, a füvet, a földet. Mind, mind az embereket. S attól, hogy tudott már sírni és szeretni, nagyon boldog lett. Nem volt már benne szemernyi keserûség sem - többé nem félt a hosszú álomtól. Annyit tudott csak: mindaddig, míg egy szikrányi élet lesz benne, kinyúl minden létező felé, a kedves és gyönyörû világ felé, a titokzatos és csodálatos élet felé. Tudata utolsó rezdülésével is ezeket érzékeli majd: a földet, a fákat, a madárdalt és az ég kékjét.
Mika Waltari
-
Úgy érezte, valami kiterebélyesedik, szétárad benne, melegen, lágyan és parttalanul, és ez a valami számtalan kézzel húzza le magához; hirtelen elviselhetetlennek érezte, hogy így álljanak itt egymás mellett, talpuk keskeny síkján egyensúlyozva, nevetségesen felegyenesedve, ahelyett, hogy mindent feledve leroskadnának, és engednének végre bőrük zokogó kívánságának, annak, ami régmúlt évezredek mélyéből szólítja őket, onnan, ahol még nem volt semmi, sem gondolat, sem kérdés, sem kín, sem kétely - csak a vér sötét boldogsága létezett.
Erich Maria Remarque
-
Boldog lehetett volna, igen, s talán boldog is volt,
csak nem merte kimondani, mi több,
bevallani sem, tehát annak rendje-módja szerint
át sem élte. Mintha attól félt volna, hogy
ha elengedi magát, ha átengedi magát a ritka
(a váratlan?, az ismeretlen?) érzésnek, ha
elhiszi, hogy ez az a lelkiállapot (elégedettség?,
beteljesülés?), aminél nincs, nem lehet tökéletesebb,
akkor vége, akkor azonnal megszakad, elszáll.
Bertók László
-
Napokon át rosszkedvû volt, szinte életunt. De időnként egy-egy percre visszanyerte egyensúlyát; néha egy-egy percre átjárta szívét annak a tudatnak a boldogító melegsége, hogy ezekben az években nem csak élt, hanem alkotott is valamit.
Archibald Joseph Cronin
-
Egyedül! Milyen hideg van, csakugyan! És milyen szomorú minden! Vége! Micsoda iszonyú gondolat! Nem remél, nem vár, nem álmodozik róla többet azzal a forró lánggal a szívében, amitől néha olyan jó élni ezen a vigasztalan földön, ami olyan, mint mikor kigyúl az örömtûz a sötét estében. Elbúcsúzik a magányos, izgatott éjszakáktól, mikor hajnalig járt fel-alá a szobájában, és rágondolt, az ébredéstől, mikor alighogy kinyitotta a szemét, az volt az első gondolata, hogy "nemsokára viszontlátom a mi kis házunkban".
Guy de Maupassant
-
Érezte, ahogy (...) ajka az övéhez ér. És... ennyi volt. Minden kérdésére választ kapott, minden félelme lecsillapult, minden kétsége megszûnt. Amit ekkor érzett, nem egyszerû szenvedély volt, hanem horzsoló gyengédség, és olyan erős szerelem, hogy belül beleremegett. Hazatért. Ide tartozott, és végre idetalált. Vele... otthon volt.
-
Képtelen lettem volna elaludni, míg a hálóruhám ráncában nem tudom; s ha mellettem feküdt békén, jó melegen, voltaképpen boldog voltam abban a hitben, hogy boldog ő is.
Charlotte Bronte