Ugrás a tartalomra
Mi volt ebben a nőben olyan mulatságosan, olyan megvesztegetően és lefegyverzően jelentéktelen, hogy rögtön oda kellett figyelni, az érdekes, szép, hangos és rikító nők között? Valami volt benne, valami szótlan és sugárzó. Az ember reánézett, s egyszerre megértette, hogy eddig didergett, de most már elég odaülni e nő mellé, s akkor majd nem fázik többé. Igaz, nem perzsel majd különösebb forróság sem környezetében; ez a nő nem lángol. De melegít, mint egy régi cserépkályha, mely tél elején egyszer illatos fahasábok lángjától langyosodott át, s aztán csendesen parázslik tavaszig. Ezért melléje ültem, különösebb remények vagy igények nélkül; s melegedtem.
Kapcsolódó idézetek
-
Az öblös fotelban elterpeszkedve beitta a tél varázsos szépségû, nyugalmas hangulatát, pislákoló gyertya és illó fenyőgyanta illatát szívta a tüdejébe, és azt gondolta: boldog. És mindössze ennyi az egész; amíg megszállottan, kétségbeesetten ûzte a jó érzést, az félénken elbújt előle, ám most, midőn leült csendesen, előmerészkedett és rátalált.
Vavyan Fable
-
Felhasználtam a perceket, amíg nem emelte rám a szemét, s nézni kezdtem, először titokban, majd egyre merészebben. Most még gyönyörûbbnek láttam az arcát, mint tegnap este: olyan finom, okos és bájos volt minden vonása. Háttal ült a fehér függönnyel takart ablaknak; a függönyön átütő napsugár szelíd fénnyel öntötte el sûrû aranyhaját, szûzies nyakát, szép hajlású vállát, gyengéden nyugvó kis mellét. - Ránéztem - s milyen drágának és közelinek éreztem! Úgy tûnt fel nekem, mintha régóta ismerném, s nem ismertem volna semmit, s nem is éltem volna a mai napig.
Ivan Szergejevics Turgenyev
-
A lány némán ült mellettem; az ablakon keresztül fények és árnyak vetültek az arcára. Olykor ránéztem, és újra eszembe jutott az első este, amikor megismertem. Az arca most komolyabb volt, egy kissé idegenebb, mint az imént, de nagyon szép - igen, ez volt az az arc, amely akkor megragadott, és azóta sem eresztett el. Valami nyugalmas titkot sejtetett.
Erich Maria Remarque
-
Sose tett semmit, hogy feltüzelje a fiatalember szenvedelmét, csak élvezte gondatlanul, a nagy gondatlanság nyugalmával... egyébként is közel járt már az asszonyi nyár végéhez, a gyöngédség s a meggondolás e sajátos életkorához, mikor a kezdődő érés mélyebb lángot kap a szembe, amikor a szív ereje egybevegyül az életismerettel, a teljes asszony végső nyílásában dúslakodva tárja fel szépsége tökéletes harmóniáját. Sose volt benne ennyi jóság, ennyi elnéző szeretet. Tudta, nem bukhatik el, s átadta magát annak az érzelemnek, amelyhez eddigi bánatai, úgy vélte, teljes jogot adnak. És aztán olyan jó is volt és annyira ismeretlen.
Gustave Flaubert
-
Ugye, gyönyörû? A tûz, ami lobog benne. Ahogy ropognak az izzó fák, ahogy pattog a parázs. Ahogy ülünk itt ketten, szótlanul, a lángok fényében. Ahogy átölellek, s te pontosan tudod, mit mondok ebben az ölelésben. Ahogy ez a tûz, ahogy ez a meleg, ahogy ez az érzés beszél helyettem... helyetted. És mi ülünk. Ketten egy kandalló előtt. A szívünk előtt.
Csitáry-Hock Tamás
-
Ez új élmény volt: együtt lenni egy nővel, akit kedvelek. Kedvelek? Nos... akivel együtt akarok lenni. Nem kellett társalognivalót kieszelnem. Neki se. Nyugodtan hallgathattunk együtt.
-
Most találkozom vele, aki éppen úgy tudja, hogy jövök, mint én, hogy vár rám, vele, aki minden lépésének értelmét abban látja, hogy közelebb hozza hozzám, vele, aki minden idegen szemébe kutatva néz: hátha én vagyok, ha vonatba ül, azzal száll fel, hogy hátha várok rá bent, hall egy nevet, úgy érzi, hogy az enyém, hangot, s azt hiszi én vagyok, vele, végre találkozom ott a majorban, a fák alatt hever és vár, közben olvas, hogy az időt elüsse, mikor meglát, felkel és jön, kérdezés, szó nélkül jön, abban a pillanatban minden megoldódott. (...) Egészen nyugodt vagyok. Csepp szorongás sincs bennem. Először életemben nem félek.
Hamvas Béla
-
Úgy érezte, valami kiterebélyesedik, szétárad benne, melegen, lágyan és parttalanul, és ez a valami számtalan kézzel húzza le magához; hirtelen elviselhetetlennek érezte, hogy így álljanak itt egymás mellett, talpuk keskeny síkján egyensúlyozva, nevetségesen felegyenesedve, ahelyett, hogy mindent feledve leroskadnának, és engednének végre bőrük zokogó kívánságának, annak, ami régmúlt évezredek mélyéből szólítja őket, onnan, ahol még nem volt semmi, sem gondolat, sem kérdés, sem kín, sem kétely - csak a vér sötét boldogsága létezett.
Erich Maria Remarque
-
Nem tudta elképzelni, hogy van nő, aki ilyen hangon mer egy férfival beszélni. Ami engem illet, én meg csak akkor érzem magam jól, ha erős egyéniségû, lelki életet élő, mûvelt emberekkel, akár férfiakkal, akár asszonyokkal, ilyen nyíltan beszélhetek. Ha átléphetem a konvencionális tartózkodás határait, és - hogy úgy mondjam - szívük tûzhelyénél melegedhetem.
Charlotte Bronte
-
Ha nem szeretem őt olyan mérhetetlenül, e pillanatban talán megütköztem volna különös hangsúlyán és arcának szinte vad kifejezésén. De így, hogy ott ültem hozzásimulva, felszabadultan az elválás lidércnyomása alól, csak arra a mennyei boldogságra tudtam gondolni, hogy ő is szeret.
Charlotte Bronte