Egyedül! Milyen hideg van, csakugyan! És milyen szomorú minden! Vége! Micsoda iszonyú gondolat! Nem remél, nem vár, nem álmodozik róla többet azzal a forró lánggal a szívében, amitől néha olyan jó élni ezen a vigasztalan földön, ami olyan, mint mikor kigyúl az örömtûz a sötét estében. Elbúcsúzik a magányos, izgatott éjszakáktól, mikor hajnalig járt fel-alá a szobájában, és rágondolt, az ébredéstől, mikor alighogy kinyitotta a szemét, az volt az első gondolata, hogy "nemsokára viszontlátom a mi kis házunkban".

Kapcsolódó idézetek

1. A tûz, amely egykor lobogva lángolt, gyengült, gyengült, és kihunyt csendesen. Hidd el, fáj a magány. A lélek vágy szeretni, s én mégsem fogok ezután; a földön - már tudom - nem részegít le semmi, az első szerelem csupán. Jevgenyij Abramovics Baratinszkij
2. Egy régi, elhagyatott háznál nincs szomorúbb látvány. (...) Mintha mindig csak a múlton merengene, és gyászolná a soha vissza nem térő napokat. (...) Üresen kong, és senki nem jár benne, csak a szél. (...) Talán holdsütötte éjszakákon mind visszajárnak... a múltbeli kisgyermekek, a rózsák és a dalok lelkei... és egy pillanatra az öreg ház is újra fiatalnak és boldognak álmodhatja magát. Lucy Maud Montgomery
3. Nem tudja, miért oly szomorú, csak érzi, (...) és vágyakozik zaj, élet, emberek után. Csak rájuk szeretne nevetni, jó estét kívánni, csak a kezüket vágynék megrázni. Csak egy hangot kívánna hallani. Csak legalább a saját hangját hallaná, amint valakihez szól... Kosztolányi Dezső
4. Hát megint itt maradtam, olyan egymagamban, ismerős az érzés, de már régen hozzászoktam. Tudod, mindennek vége egyszer, aztán álmokat úgy temetsz el, hogy abból születnek új remények, amitől lehet, hogy mások majd félnek. Road
5. Lásd, újra itt vagyok, gyúljon föl enyhe lángod, Mely, mint hû eb szeme, oly élő és oly sárga, Csendesen ráfordítom a kulcsot most a zárra, És kettesben maradtunk; kizártam a világot. Tóth Árpád
6. Először felfogta a sorsát - majd megkísérelt lázadni -, s most egyszer s mindenkorra beletörődött. Olyan fájdalmas, szelíd és oly szép volt ez. Sírt - csendes, fullasztó sírással -, sírt, hogy egész teste reszketett belé. Oly kimondhatatlanul szerette mindazt, amit most itt kell hagynia. A napot, a füvet, a földet. Mind, mind az embereket. S attól, hogy tudott már sírni és szeretni, nagyon boldog lett. Nem volt már benne szemernyi keserûség sem - többé nem félt a hosszú álomtól. Annyit tudott csak: mindaddig, míg egy szikrányi élet lesz benne, kinyúl minden létező felé, a kedves és gyönyörû világ felé, a titokzatos és csodálatos élet felé. Tudata utolsó rezdülésével is ezeket érzékeli majd: a földet, a fákat, a madárdalt és az ég kékjét. Mika Waltari
7. Bent égett a tûz, és az este valahogy olyan otthonos volt, és fájt benne a gondolat, hogy mindez nem lesz egyszer... Itt állnak a fák, nézik a házat, és a ház üres lesz. Teteje beomlik, gerendái elkorhadnak, ajtaját kidönti a szél, és a karámból még egy-egy oszlop áll, és aki áthalad erre, meglátja, és azt mondja: itt valamikor élt valaki. És aztán továbbmegy. És látja a tisztást, a fákat, a patakot és az Istenszékét, és minden éppen olyan lesz, mint most... csak nem ül senki a küszöbön, mert valaki, aki itt volt, elment. Wass Albert
8. Nem szabad haraggal lefeküdni. (...) Ha kedvesünk az éj leple alatt váratlanul távozna az élők sorából, a következő éveinket nagyban befolyásolná az a körülmény, hogy milyen hangulatban feküdtünk le aznap este. Ehhez hasonlóan, minden egyes alkalommal, amikor kilép az ajtón, jusson eszünkbe, hogyan éreznénk magunkat, ha sosem térne vissza. Bocsánat, hogy ilyen morbid dolgokról beszélek. Persze nem szeretném, hogy naponta ezen rágódjunk, csupán azt javaslom, hogy ösztönösen mindig úgy váljunk el tőle, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy látjuk egymást.
9. Azt nem remélem, hogy valaha boldogok lehessünk együtt; hogy ő nekem valaha bármi örömet adhasson. Ahhoz nincs hitem. De hiszem, bizonyos vagyok felőle, hogy az út, melyen ő elindult, ide, e ház küszöbéhez visszavezet; hiszem azt, hogy egykor összetörve, megalázva, az egész világtól gyûlölve, eltaszítva ide fog vánszorogni az utolsó menedékéhez. És akkor az, akit senki sem szeret többé, fog találni egy szívet, aki sohasem szûnt meg őt szeretni, s akinek akkor nem lesz egyéb életgondja, mint az ő sebeit, amiket a világból elhozott, begyógyítani, s a szennyfoltokat, amiket homlokán elhozott, letisztogatni. Ez az én erős hitem! Jókai Mór
10. Voltam férjnél, nem igazán tetszett. (...) Ha erre gondolok, egy szobát látok bezárt ablakokkal vagy ablakok nélkül. Mindig reggelre egyre kisebb a szoba. Nem veszem észre, eleinte lassan történik, centinként, mígnem egy reggel arra ébredek, hogy a szoba olyan kicsi, hogy mozdulni se lehet, levegő sincsen, menekülni kell. Nem tudok másra gondolni, sem másvalakire.