Az öregedés épp fordítottja annak a folyamatnak, amelynek során a csecsemőből felnőtt válik. Fizikailag az ember eleinte még önálló, aztán fokozatosan elveszti függetlenségét. Előbb egy csípőprotézis, majd egy bypass, egy tabletta erre, egy meg amarra; ez persze csak elodázása az elkerülhetetlennek. Aztán, ha a halál túl sokáig várat magára, az ember érthetetlenül motyogó, agg csecsemőként végzi, akit pelenkázni kell, és folyton csöpög az orra. Az ide vezető út eleje, nullától tizennyolc éves korig, csodálatos, kihívásokkal teli és izgalmas: ilyenkor dől el, kivé lesz az ember. Negyvenéves korában az ember erős, egészséges és befolyásos. Ez a csúcsidőszak. Kár, hogy erre a legtöbben csak akkor döbbennek rá, amikor egy ideje már tart a hanyatlás, amikor a távlatok lassan és észrevétlenül beszûkülnek, az élet pedig kiüresedik. Egészen addig, amíg a napi célok immár egy darab kekszre és egy csésze teára korlátozódnak. Nyuggercsörgő.