Vámos Miklós

Az egész élet arról szól, hogy mindannyian próbáljuk ráerőltetni magunkat a többiekre.

Attól, hogy valaki nem szállt el, még lehetnek szárnyai.

Sajátságos, hogy a huszonegyedik század elején sem a korruptak kerülnek tömlöcbe, hanem azok, akik tiltakoznak az uram-bátyám alapon szétlopott pénzeket szerző, adó vagy kapó bûnözők tevékenysége ellen.

A diktatúráknak mindig végük lesz. Vagy úgy, hogy szétrobbantja őket az ellenük forduló sokaság, vagy úgy, hogy halk és hosszú rothadással múlnak ki.

Nőknél tragikusabb felhangokkal zeng a lelki karének a fejben s a szívben.

Az ötvenedik születésnap megrázó s egyben fölemelő is lehet. Minden a körülményeken múlik.

Az élet nagy kérdéseire leginkább mégis a könyvekben találhatunk választ.

Az ember azért akar gyereket, mert abból a lényből, akivel együtt él, már nem éri be eggyel, szeretné, ha volna kettő. Három. Négy. Satöbbi. A srácokban azután mindig azt a bizonyos lényt látja viszont - meg persze önmagát.

A könyvek gerillaharcosok. Lesből támadnak, és szinte megmagyarázhatatlan módon hódítanak.

Nincs szebb könyv szívnél s léleknél. Mert ki azokban nem találja a hangot, mely érzelmeinek mélységet, vágyainak szárnyat, szavainak tartalmat nyújthat, hiába keresgélné a nyomtatott betûkben.

Ismerek olyan tévés hírességeket, akik ingerültek lesznek, ha nem engedik őket a sor elejére, ha nem kezd mindenki rögtön velük foglalkozni, ha nem biztosítanak számukra különféle előnyöket, pusztán azért, mert ők rendszeresen láthatóak abban a dobozban, amit tévének hívnak. Én nem hiszem, hogy az, ha valaki a képernyőn szerepel, többet érdemel, mint bárki más.

Érdemes türelmesen végighallgatnunk egymást. Hiszen amit mi akarunk mondani, azt már úgyis tudjuk. Amit a másik ember mondana, azt viszont még nem.

A színház olyan, mint a katonaság, aki megszegi a szabályokat, másokat sodor veszélybe.

Először egyszerûen írunk és rosszul. Aztán bonyolultan és rosszul. Majd bonyolultan és jól. Végül egyszerûen és jól.

A halálnak van humorérzéke. Reménykedjünk, hogy a halottnak is van. Csak az életbenmaradottaknak nincs.

Szokták mondani a meghalást úgy, hogy megboldogul. (...) Ugye attól függ, mi lesz a halál után. Aki hívő, az valamiféle föltámadásban, mennyországban, Paradicsomban reménykedik, ilyen értelemben jelenthet boldogságot. Aki pedig anyagelvû, tehát nem gondolja, hogy kapunk újabb esélyt... talán az is lehet boldog, például mert a halál megszünteti a szenvedését és fájdalmát, ha beteg.

Vannak egyszer használatos könyvek, az ember elolvassa őket, talán még tetszik is neki, élvezi, de sejti, hogy soha többé nem veszi a kezébe, akár ott is hagyhatjuk a vonaton a következő utazónak. Vannak viszont többször használatos könyvek, azokra időről időre gusztusunk támad, öt- tíz évenként belelapozunk, esetleg megint elolvassuk, és az a vicc, hogy ezek mindig mások, valahányszor beléjük mélyedünk. Tulajdonképpen csak ilyeneket érdemes tartani otthon, ami a szépirodalmat illeti.

Az ismertség előbb-utóbb megrontja az ember egyéniségét.

Hülyébb pókok maguk ellen szőnek hálót.

Mindenkinek a saját egyéniségét kéne követnie - vagy legalább elfogadnia.