Belesüllyedtünk az ostoba, semmit sem magyarázó tények mocsarába, amelyekbe úgy kapaszkodunk, mint a korlátba a szakadék szélén, moccanni sem merünk, gondolni sem merünk arra, hogy az ember belevetheti magát a szakadékba, és nem pusztul el (...), s pontosan ott találja meg az egyetlen igazságot, tulajdon lelkét!

Kapcsolódó idézetek

1. Semmi nem valódi, vagy ha mégis, nem ismerjük. Nincs módunk a valóság megismerésére. A valóság egy szakadék mélyén tátong. Démokritosz
2. Vajon csakugyan lezárult, ami egyszer elmúlt, megtörtént? (...) A múlt tényein valóban nem tudunk változtatni, egyedül emlékezetünk bolyonghatja be újra és újra idő és tér e végképp megmerevedett kontinensének zugait-tájait. Pilinszky János
3. Vannak igazságok, amiket ismerünk, de nem mondunk ki. Még magunknak sem, a sötétben, ahol mindnyájan egyedül vagyunk. Vannak emlékek, amiket látunk, és mégsem látunk. Elkülönülő dolgok, elméletivé válók, jelentésüktől megfosztottak. Vannak ajtók, amiket ha kinyitunk, sosem csukódnak be többé. Mark Lawrence
4. Az ember az, aki ott ácsorog a metafizikai szakadék előtt, s reménytelen, unalmas, eltakart szemû, hazug, szószátyár és félelemmel teli toporgását létnek hívja. (...) És azt is tudja, ő ezt a szakadékot átugrani képtelen, hát sóvárog, fecseg, unatkozik, hazudik, szerelembe vagy munkába menekül, szóval toporog. Cserna-Szabó András
5. Egy gondolatunk kimúlik, s magával ragad bennünket a feneketlen szakadékba, melyben a zuhanásunk sosem marad abba. Marno János
6. Talán ez az oka annak, hogy az emberek úgy belevesznek a saját gondolataikba (...). Nem látják, milyen is a világ valójában. Ha látnák, akkor el tudnának vonatkoztatni a saját álmaiktól és rögeszméiktől.
7. A remény smúzol nekünk. Az igazság nem is tud rólunk. Csak van, rendíthetetlenül, mint egy katedrális. Varnus Xavér
8. Az ember lelke olyan, mint egy bûzös mocsár: ha nem vágunk át rajta gyorsan, beleszédülünk. Stendhal
9. El tudsz képzelni siralmasabb perceket, mint amikor besötétedik idegen helyen? Csak megyünk, megyünk előre (...) mintha álmodnánk. Belenézünk arcokba, melyeket még soha nem láttunk, és nem is látjuk őket többé soha. (...) Szívünk összeszorul, lábunk már botladozik, a lélek fél. Csak megyünk, mintha menekülnénk. Guy de Maupassant
10. Az embereket (...) annyiféle benyomás ûzi, hajtja, hogy nagy részüket többnyire a körülmények áradata sodorja magával. De hogy élettelen tuskóként ragadjanak magukkal a hullámok, s mi még annyira se szabhassuk meg irányunkat, hogy saját akaratunkból érjük el életünk bal vagy jobb partját, ily passzívan, ilyen tehetetlenül mégsem lenne szabad sodortatnia magát egy olyan lélekkel bíró lénynek, amilyen az ember. Széchenyi István