Ugrás a tartalomra
Dolgoztam. Dolgoztam látástól vakulásig, folyton. Ebbe húzódtam vissza, ez volt az én mentsváram, az alibim. Alibi, hogy ne kelljen élni. Mert azt nem nagyon szerettem, élni nem volt túl jó. Volt egy olyan érzésem, hogy én ahhoz nem értek. Ezért feladatokat adtam magamnak, kásahegyeket emeltem, hogy át kelljen rágni magam rajtuk. Jó magasakat. Meredek lejtőket, hogy mászni kelljen. Aztán gyerünk, nekigyürkőztem. Legyőztem az akadályokat és gyorsan kerestem újakat. Különben még csak különösebben törtető se voltam, nem volt hozzá elég fantáziám.
Kapcsolódó idézetek
-
Sokszor gondoltam rá, hogy feladom, amikor úgy éreztem, Isten már nem figyel rám, sokszor kellett irányt váltanom, máskor pedig le is tértem az utamról. De mindennek ellenére visszatértem és továbbmentem, mert meg voltam győződve arról, hogy nem élhetem másképp az életem. Megtanultam, hogy mely hidakon kell átkelnem és mely hidakat kell fölégetnem.
Paulo Coelho
-
Bármilyen kegyetlen dolgokon mentem is át, nem hihetem azt, hogy nem jön több kihívás, hogy mostantól már minden könnyen fog menni. Mindig jön egy újabb hegy, amit meg kell másznom. Aztán még egy és a következő. Egy újabb álom, ami rengeteg kitartást és akaratot igényel. Ezt már tudom, mert az élet ilyen. Folyamatos körforgás. Hullámvölgyek. Néha lent, aztán fent.
Hozleiter Fanny
-
Belefáradtam az ide-oda futkosásba,
hogy olyan válaszokat keressek, amiket már ismerek.
Inkább építhetnék egy várat az emlékeimből,
hogy legyen hova mennem
számolni a nappalokat és az éjszakákat addig,
míg újra nyeregben leszek,
agyaggal etetni a galambokat, nappallá változtatni az éjt,
és csak akkor kezdeni beszélni újra, mikor már van miért.
-
Egész életemben egy kikötőben vesztegeltem, ahonnan el kellett menekülnöm - az elmém és a negatív gondolataim elől; az aggályaim elől, amelyek felépültek és megkövesedtek; egyik réteg a másikra rakódott, és már túl erős volt a felépítmény, semhogy csak úgy elkezdhettem volna lefarigcsálni belőle.
-
Sokszor szinte álmodom, mégis bölcsen, józanul kell élni életem és bejárni az ismerős ösvényeket. Egyszer véletlen elveszhettem erőszakos önhittségemben. És akkor az imám egy újabb esélyért meghallgattatott. Bár a halál által vezérelt fény ösztönével azon életem nem teljesedhetett be. Csupán szilánkokra tört, és ködös emlékeket hagyott. Ezeket látom most, amikor még egyszer újra előttem áll a cél.
-
Olyasmi volt ez is, amilyen az eddigi egész életem - sosem voltam elég erős ahhoz, hogy megküzdjek a rajtam kívülálló dolgokkal, hogy megtámadjam vagy lehagyjam ellenségeimet. Hogy elkerüljem a fájdalmat. Mindig emberi voltam és gyenge, s az egyetlen dolog, amire képes voltam. az a kitartás. Az állhatatosság. A túlélés. Mostanáig ez elég volt. Ma is elegendőnek kell lennie. Kibírom, amíg a segítség meg nem érkezik.
Stephenie Meyer
-
Akartam az életemmel tenni egy nagy csodát.
Féltem a naptól, de vártam, hogy megpróbálhatom.
Sok dolgot túléltem eddig, hát ezt is túl fogom.
Bele kell vágjak, fel kell, hogy álljak, a földtől egyből az égig szálljak,
Meg kell tudnom végre, hol van az igazi otthonom.
Caramel
-
Bármennyire is erőlködtem, hogy ne gondoljak rá, nem azért küzdöttem, hogy elfelejtsem. Éppen hogy attól féltem - éjszakánként, amikor a hosszú álmatlanságból eredő kimerültség lerombolta az önvédelemre emelt falakat -, hogy elfelejtem, hogy a múlt kicsúszik a kezem közül. Hogy az agyam szita, és egy napon nem fogom tudni visszaidézni pontosan a szeme színét, a bőrének hûvös érintését, vagy a hajának a pontos árnyalatát. Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy gondoljak rájuk, de elfelejtenem nem szabad őket.
Mert volt valami, amiben muszáj hinnem ahhoz, hogy tovább tudjak élni - tudnom kellett, hogy létezik valahol. Ez minden. Minden mást el tudok viselni. Feltéve, hogy ő létezik.
Stephenie Meyer
-
Volt, amikor romba döntöttek a hibák.
De tudtam nagyon jól, hogy egyszer enyém lesz a világ.
Ahányszor ellöktek, én annyiszor felálltam.
Tettem azért, hogy jobb legyen, nem a csodákra vártam.
-
Néha, pillanatokra, úgy érzem, mintha minden, ami életemben történt és nem történt velem, minden, amit szerettem volna, amihez gyáva vagy kényelmes, vagy erőtlen voltam, most tető alatt lenne. Ilyen pillanatokban úgy látom magamat és az életem folyását, mint egy nagy rendszert. (...) Úgy érzem magam, mint aki mély, beteg álomból felébred s ocsúdik, és látja, hogy fejbe verték régen és kirabolták és ájultan hevert; és a rablók a kinccsel messze futnak.
Márai Sándor