Caramel

Lelkemben mindig ott volt valami dallam, tudtam, hogy elmondhatok bármit egy dalban, és hogyha szeretném, elszállok innen, ez a dal majd repít, a szárnyán visz engem.

Ha érez a szív, elfut az értelem, Soha nem feledem, hogy ez a szerelem... végtelen.

Egyedül, távol a világtól, a fûben fekszem, semmi gondom, csak hiányzol minden percben.

Láttam nevetést szörnyû helyeken, égi jelenést szétlőtt tereken, mennyi zokogást, féltve ölelést, ott voltunk, te meg én.

Csoda veled minden, csoda veled minden perc. Kínoz a hiányod, amikor nem rám figyelsz. Öleléseinkben is túl nagy a távolság, lelkedet a lelkemmel szorosan átfonnám.

Most elköszöni kell, csendesen. Remélni, hogy nyomot hagyok a szíveken. Ígérd meg nekem, hogy nem felejtesz el, hiszen a részem vagy és a szívemben mindig ott leszel.

Úgy zuhant rám most a csend, Hangzavar van, csak a szívem néma bent. Nincs mit mondanom, vagy inkább nincs kinek, Ezért nem mondom el senkinek.

Nem adom fel, mindig csak előre tartok, Az árny és a fény vív bennünk örökös harcot. Üldöz szüntelen ez a kettős élet, Most kell döntenem, hogyan élek.

Az élet nem egy mese, nem egy romantikus költemény! Van, akinek szép és van, akinek kőkemény!

A pillanat, ami sokat ér, némán múlik el. Egy ölelés épp elég, ha búcsúzni kell!

Mindig légy velem, akkor is, ha fáj, hogyha távol vagyok, mindig visszavárj!

Az ember csak egyet akar, az álmaihoz felnőni, Mire felnő, az álmokat lassan elfelejti.

Ne gondolj rám ezután, neked úgysem fáj, Nem tudom, hogy én ki vagyok, csak azt tudom, hogy ő ki volt, (...) Hogy nélküled én senki vagyok, egyedül nem álmodhatok.

Miért nem voltam én jobb hozzád? Erre válaszolni túl nehéz, s a magány úgy fáj... Egyedül az emlék, ami bennem él, még mindig hallom csengő hangját. Téged elfeledni túl nehéz, minden téged vár.

Valahogy a szív mindig messze jár... Keresed a jót, hátha rád talál. Kutatod a szépet, akarod az elmúlt időt. Idegen az út a lábad előtt, Te vagy, aki megleptél, nem számítottam rád, De amikor rám néztél, éreztem, nincs tovább, Te legyél a kezdet, légy a végső állomás, Maradj még egy életen át!

Két karod ad szárnyakat nekem, Te hittél bennem, mikor nem hitt senki sem, És ha gyönge volt a szél, te magasra emeltél, Csak én tudom, hogy mennyire szerettél.

Az idő telhetetlen, van, hogy mindent elrabol.

Úgy múlik el minden, ami fáj, Hogyha úgy tartja kedve, néha hazajár, Nem szól hozzád, csak leül egyedül, Hogy érezd, hogy élsz ott legbelül.

Néha nyugtalan lelkem és félek, hogy nem mondhatom el, azt, hogy nélküled semmit sem érek.

Cipelem a sorsomat, de néha nem bírom el, Keresem a lelkemet, de van, hogy nem felel, Van, amikor ringat lágyan, és van, hogy elsodor.