Egy délben, ősszel, meghalt apám. Erővel halt meg, méltósággal és példásan. Mintha megmutatta volna, hogyan kell meghalni. - Kezeim között halt meg, s ettől a pillanattól módosult halálfélelmem; nem félek már úgy, s nem a haláltól félek, nem attól az ismeretlentől, borzalmastól; inkább csak az életet sajnálom itt hagyni, az élet ízét és illatát követelem a halálon; de abban a pillanatban, mikor apám behunyta a szemeit, megértettem, hogy a halál nem rossz és nem jó, nincs semmiféle jellege.

Kapcsolódó idézetek

1. Nem félek a haláltól. A szenvedéstől félek. Az öregkortól, még ha most kevésbé is, látva apám derûs és szép öregkorát. Félek a gyöngeségtől, a szeretethiánytól. A halál azonban nem riaszt. Gyerekként sem féltem tőle, akkor talán csak azért nem, mert még távolinak tûnt. De most, hatvanévesen sem jött meg a félelem. Szeretem az életet, de az élet egyszersmind erőfeszítés, szenvedés, fájdalom. A halálra megérdemelt pihenésként gondolok. Carlo Rovelli
2. Amikor megtudtam, hogy meghalt (...), olyan jó szomorú lettem. Azt hittem, hogy ez az. Azt érzem, amit kell. Hogy átérzem a veszteséget. (...) Akkor tört rám, hogy hát ő nincs. Nem csak anyám nincsen, apám sincs már. És minden lehet velem, lehetek még szerelmes is, bármi. De soha többé nem leszek a gyereke valakinek. És, hogy senki nem áll már köztem és a halál közt.
3. A halál olyan tény, amellyel mindnyájunknak szembe kell néznünk. Jöhet egy hosszú élet végén; de hirtelen elragadhat fiatal és erős embereket is. A halál elkerülhetelen. Mihelyt megszülettünk, elkezdünk feléje haladni. Nem annyira az a fontos, hogy mikor halunk meg, hanem az, hogy hogyan.
4. Először nagyon féltem a haláltól, gyáva voltam, és csak magamra gondoltam. Most látom, milyen önző voltam. A szörnyû abban, hogy így halok meg, nem az, hogy nem leszek, hanem az, hogy nem látom őket többé; nem mondhatom meg, hogy nem tekintettem őket levegőnek; nem mondhatom meg nekik, hogy tudtam az áldozataikról, melyekkel boldogabbá tették az életemet, tudtam mindarról, amit értem tettek, és hogy mennyivel jobban szerettem őket, mint ahogy valaha is mutattam. Ezeket soha nem mondtam el nekik. Nem mondunk ilyeneket, amikor fiatalok vagyunk, és előttünk az élet... attól félünk, hogy szentimentálisan és ostobán hangzik. De annyira más, amikor meg kell halni... Bárcsak amíg lehetett, beszéltem volna, szeretném, ha bocsánatot kérhetnék a kis csúnyaságokért, amiket valaha elkövettem vagy mondtam. Bárcsak el lehetne mondani, hogy sohasem akartam igazán megbántani őket, és csak arra emlékezzenek, hogy sokkal jobban szerettem őket, mint ahogy mutattam.
5. Nem szeretnék élni, eleget éltem már, a halál csak megnyugvást hozna a számomra. Ha meghalok, nem kell többet aggódnom mindenféle csip-csup dolog miatt, nem kell főznöm és mosnom az uramra meg a fiúkra, nincs fáradtság, nincs fájdalom; ha meghalok, nincs más, csak a nyugalom, még annál is nagyobb nyugalom, mint kislánykoromban. Jü Hua
6. A haláltól nem félek, a halál nem rossz, a halál a nehéz életből csak egy darab, a hosszú haldoklás az, ami rémes, ami rossz még, midőn a kilőtt érzékek mindenről, mindenről erőtlenül visszahullanak. Jiri Wolker
7. Különböző intenzitással, de mindenki fél a haláltól, én viszont úgy érzem, hogy az attól való félelem, hogy nem is éltünk, sokkal erősebb bennünk. Az élet vége felé, amikor az ember rájön, hogy lassan már késő lesz, ez az érzés egyre erősödik.
8. Én már láttam az örökkét, és hidd el nekem, nincs benne se szépség, se ragyogás. Az örökké az, amiből az igazi bánat áll. Ahogy néztem anyámat a kórházban, láttam közeledni az örökkét. Olyan közel volt már, hogy meg tudtam volna érinteni. Amikor valaki meghal, eltûnik. A halál az örökké, visszafordíthatatlan és végleges. Ha egyszer megtörténik, semmi sem változtathat rajta. Az örökké minden lehetőség vége, ahol semmi rosszat nem lehet jóvátenni, semmiféle bûnbánatra nincs bocsánat.
9. Nem tudom, miképpen és mikor halok meg igazán, de nem szeretnék egészen fájdalommentesen meghalni. Gyorsan, azt igen, de nem fájdalommentesen. Csak egy pillanatig fájjon, de akkor nagyon, hogy érezzem, van, volt azért valami különbség a mostani és az azutáni között, e között a halál között, ahogyan élek, és a valóságos halál között. Ha minden fájdalom nélkül egyszerûen elaludnék, azt hihetném, hogy mindig halott voltam, és egy halott álmodta néha, hogy él. Bodor Pál
10. Szeretném, ha száz kezem volna, hogy dolgozhatnám sokat, megmérhetetlen sokat. De vannak napok (eleinte csak pillanatok, később órák, most már napok), amikor lelkemre nehezedik valami megmagyarázhatatlan, sejtelmes borongás, s a két kezemet is sokallom; amikor sötétnek, hidegnek látom az egész világot; amikor csak egyetlenegy gondolatom van: a halál. A halál, mely orozva lep meg. Talán épp abban a pillanatban rántja ki kezemből a tollat, amikor áradozó szívvel írom: de szép az élet, ó de szép! Benedek Elek