Egy igazán nárcisztikus karakterû ember (...) vetélytársnak tekintheti a saját gyerekét is, már csíráiban megmutatkozó képességei láttán is fenyegetve érezheti magát, és komoly erőfeszítéseket tehet annak érdekében, hogy a gyermek ne bontakoztathassa ki a benne rejlő potenciált. Õk a hiperkritikus, semmivel sem elégedett, gúnyolódó, ítélkező, összehasonlítgató szülők, akik módszeresen rombolják gyerekük önbecsülését és letörik az ambícióit.

Kapcsolódó idézetek

1. A legtöbb szülőnek van egy kimondott vagy rejtett elképzelése arról, mikor lenne büszke a gyerekére, milyen célokat szeretne, ha teljesítene. A nárcisztikus szülők azonban rendszerint totális kontrollra törekednek: megmondják, milyen ruhákat hordhat a gyerek, hogyan viselheti a frizuráját, megválogatják a gyerek barátait, beleszólnak a szabadidő eltöltésébe, abba, hogy milyen hobbit válasszon. A hasznosság különösen lényeges szempont, fontosabb a tehetségnél, a képességnél, a rátermettségnél, felülírja a vágyakat és azt, hogy jól érzi-e magát a gyermek, amíg az adott tevékenységgel foglalatoskodik.
2. Félretéve minden önbecsapásunkat és nárcizmusunkat, kérdezzük meg magunktól: őszintén akarom, hogy a gyermekem olyan vagy valami hasonló legyen, mint én? Aki erre igent vagy nemet felel, annak valószínûleg komoly baj van az önismeretével és az önértékelésével. Elvégre nincs tökéletes ember, de mindenkinek vannak jó tulajdonságai. A reális válasz ilyenkor az: örülnék, ha gyermekemben ezt vagy azt a tulajdonságomat felfedezhetném, más tulajdonságaimat pedig nem szívesen látnám viszont benne. Szendi Gábor
3. Milyenek a szülők? Bizonyos mértékig kivétel nélkül elfogultak, gyermekeik oldaláról látják a világot, (...) saját magukat próbálják meghosszabbítani gyermekük által, hogy amikor már jobbára pontot tettek életük végére, nyugodt szívvel elmondhassák: az én vérem igenis tovább folytatódik. Ez pedig nemhogy kizárná, hanem egyenesen magába foglalja az önzést...
4. Nem csak a szélsőségesen nárcisztikus szülők élhetnek meg irigységet a gyerekükkel szemben. (...) A férfi gyermeke születése után rémülten érzékeli, hogy partnere figyelme elterelődött róla, és a csecsemő felé fordult. Ez egy teljesen normális, átmeneti jelenség, ám ha az apa személyisége nem elég érett, és nem érti igazán, hogy ez az időszak miről szól, akkor úgy érezheti, "kiütötték a nyeregből". Ez nemritkán hosszabb távon is rivalizáló viszonyt alakíthat ki a gyerekével, mert a féltékenysége valamiféle általános ellenérzésbe és irigységbe fordul. Az ilyen apa (aki gyakran saját magának sem ismeri be valódi indítékait) azt érzékelteti, hogy a gyerek egy kicsit defektes, nem elég ügyes, nem elég vagány, nem elég "fiús". Úgy tesz, mintha azért piszkálná, gyötörné folyton, hogy az "életre nevelje", és egy karakán, férfias férfi váljék belőle, valójában azonban azt kívánja bebizonyítani, hogy egy kis életképtelen szerencsétlen, míg ő, a papa király.
5. A gyermekre a legmélyebb hatást az gyakorolja, hogyan viselkednek a szülei és életének más fontos szereplői. Mennyire kontrollálják magukat; hogyan kezelik a stresszt, a frusztrációt és az érzelmeket; milyen mércével mérik a saját teljesítményüket; mennyire viszonyulnak empatikusan és érzékenyen mások érzéseihez; milyenek az attitûdjeik, a céljaik és az értékeik; milyen fegyelmezési stratégiákat alkalmaznak; és mennyire vannak híján ők maguk a fegyelemnek. A szülők az élet szüntelen kihívásaira adott lehetséges reakciók roppant széles választékát mutatják be és tanítják meg a gyermekeknek.
6. Igen, van ilyesmi, amikor a szülő annyira elfogult gyermeke iránt, hogy önmaga előtt sem hajlandó végiggondolni és felismerni a helytelen vagy éppen bûnös cselekedetek súlyát, jelentőségét. A jó sorsban bízik talán, hátha az majd eligazítja és rendbe hozza a dolgokat.
7. Az olyan szülők, akik nem vállalják a fegyelmezés felelősségét, azt hiszik, egyszerûen kibújhatnak a helyes gyerekneveléssel együtt járó szükséges konfliktus alól. Kerülik a főgonosz szerepét (rövid távon), ám egyáltalán nem sikerül megmenteniük vagy megvédeniük a gyereküket a félelemtől és a fájdalomtól. Épp ellenkezőleg: a rideg és kritikus tágabb szociális világ sokkal nagyobb konfliktust és büntetést szab ki egy figyelmes szülőnél. Fegyelmezhetjük magunk a gyerekünket, vagy átháríthatjuk a felelősséget a szigorú, kegyetlen, ítélkező világra - és ez utóbbi döntést sose tévesszük össze a szeretettel! Jordan B. Peterson
8. Rendkívül rossz szolgálatot tesz gyermekének az az anya, aki önmagát igyekszik megtestesíteni a gyermekben anélkül, hogy egyszer is figyelembe venné, hogy a gyermek nem csupán afféle toldaléka, tőle függő teremtmény, hanem új és individuális lény, gyakran olyan jellemmel felruházva, amely alig hasonlít a szülők jellemére, sőt adott esetben riasztóan idegenszerûnek látszik. Carl Gustav Jung
9. Akármilyen szörnyen is verik meg őket, a gyerekek tehetetlenek, nem tudnak semmit sem tenni ellene. (...) A gyerekek kétségbeesetten küszködnek, hogy szeretetet érezzenek a szüleik iránt, és ahelyett, hogy a szüleiket gyûlölnék, inkább saját magukat gyûlölik meg. A szeretet és az erőszak annyira összefonódik számukra, hogy amikor felnőnek, és ott találják magukat egy kapcsolatban, csakis a hisztériától tudnak megkönnyebbülni. A kedvesség, a gyengédség, bármi ilyesmi csak feszültséget okoz, hisz nem lehet tudni, mikor fordul át nyílt ellenségességbe. Murakami Rjú
10. A gyereknek, mint mindenkinek, az lenne a jó, ha úgy viselkednénk, mint egymást szerető, normális emberek, akik nem akarnak állandóan előnyökhöz jutni a másik által, hanem az egymás iránti érzelmeken alapuló, kellemes és örömteli együttélés lehetséges útjait keresnénk. Nem túlféltően, nem túlóvóan, nem neurotikus kötődésben. Az a szülői, nagyszülői habitus, hogy képtelen vagyok a jelenben élve, felelős emberként mérlegelni egy kérést, hanem mindig pattanok, amikor valamit kiejt a száján, önmagában abnormális, és egy gyereknek rosszat tesz, ha abnormális gesztusok sokaságát kell átélnie. Vekerdy Tamás