Egyre kisebb lesz a szívem, egyre nagyobb rész hal el, Nem tudok majd szeretni, félek, hogyha majd szeretni kell. Szívtelen. Minden fájdalmat eldobhatok, Csak rámutatok a helyére, és azt mondom, hogy jól vagyok. De ha szívtelen leszek, akkor az lesz majd a dilemmám, Hogy szárazon, szív nélkül szeretni az milyen már? Ezért marad így, és maradjon a fájdalom, Így már tudom, hová vezet, ha az érzéseim vállalom.

Kapcsolódó idézetek

1. Vajon hogy kell feladni egy érzést? Egyszerûen csak döntsem el, hogy feladom, és eszerint viselkedjek és közben mondjak ellent a szívemnek és sodródjak tőle egyre és egyre távolabb? Akkor talán egy nap elfelejtem igéző barna szemének melegségét, kellemes hangját, édes mosolyát? Vajon eljön az idő, mikor mind eltûnik belőlem és a szívemből a fájdalom? Minden nyom nélkül, mintha soha nem is lett volna semmi.
2. Beteg a szívem, beteg a lelkem, nincs nyugalmam, hitem, nem érez a szívem. Hazug a mosoly az ajkamon, nem őszinte egy kacagásom, feledni tudnék, s nem tudok... beteg vagyok, nagyon beteg, talán a szívem fáj, talán a szívem halt meg. Ady Endre
3. Ha szerelmi bánatom van, csak összehúzom magam és várok, biztos vagyok benne, hogy az, akiért meg akarok halni, holnapra senki és semmi lesz előttem; hogy az, akiért annyit szenvedtem, egy pillantást sem ér meg nekem: iszonyú szeretni, és szégyenletes nem szeretni már. Francois Mauriac
4. A szerelem feltétlen, de azt is tudom, hogy lehet kiszámíthatatlan, váratlan, irányíthatatlan is és elviselhetetlen, és könnyen összekeverhető a gyûlölettel. (...) Olyan, mintha a szívem nem férne meg a mellkasomban, mintha már nem is az én részem lenne, hanem már a tiéd, és hogyha szeretnéd, én nem kérnék cserébe semmit, nem kell ajándék vagy bizonyíték az érzéseidre, csak az, hogy tudjam, hogy szeretsz. A szíved kell az én szívemért.
5. A szerelem feltétlen, de azt is tudom, hogy lehet kiszámíthatatlan, váratlan, irányíthatatlan is és elviselhetetlen, és könnyen összekeverhető a gyûlölettel. (...) Olyan, mintha a szívem nem férne meg a mellkasomban, mintha már nem is az én részem lenne, hanem már a tiéd, és hogyha szeretnéd, én nem kérnék cserébe semmit, nem kell ajándék vagy bizonyíték az érzéseidre, csak az, hogy tudjam, hogy szeretsz. A szíved kell az én szívemért.
6. Bárcsak azt mondhatnám, hogy elmúlik a fájdalom... de nem múlik el. Viszont könnyebb lesz. (...) Azt hiszem, mindig is fájni fog... de hogy őszinte legyek, nem akarom, hogy a gyász végleg eltûnjön. A fájdalom... azt jelzi, hogy emlékszem arra, akit szerettem. A gyász mutatja, hogy még érez a szívem, hogy szerettem, és ez csodálatos dolog. J. R. Ward
7. Okkal mondtam, hogy boldogabb lennék egyedül. Nem azért, mert úgy gondoltam, egyedül boldogabb lehetnék. Azért, mert úgy gondoltam, ha szeretnék valakit, aztán szétmennénk, talán nem élném túl. Könnyebb egyedül lenni. Mert mi van, ha rájössz, hogy szükséged van a szeretetre, de nem kaphatod meg? Mi van, ha megszereted, és támaszkodsz rá? Mi van, ha erre alapozod az életed, és aztán minden szertefoszlik? Túlélhetsz ekkora fájdalmat?
8. Minden örömért, minden boldogságért, amit a szerelemtől érezhetünk, előbb-utóbb szenvedéssel fizetünk. És minél jobban szeretünk, annál jobban fog fájni. Szenvedsz a hiányától, féltékeny leszel, megtudod, mi a meg nem értés, az elutasítás és az igazságtalanság. A csontod velejéig fázni fogsz, még a véred is jégkockákká fagy, érezni fogod, ahogy továbbcsúsznak a bőröd alatt. A szíved mechanikája pedig szétrobban.
9. Mi kormányozza a szívet? A szerelem? Mi sem bizonytalanabb. Azt lehet tudni, milyen szenvedni a szerelemtől, de azt nem, mi a szerelem. Most megfosztottság, megbánás, üres kéz. Szárnyaszegett lettem; a szorongás maradt nekem. Pokol, ahol minden a mennyre emlékeztet. Mégis pokol. Ami ürességet támaszt bennem, azt életnek hívom és szerelemnek. Kezdet, erőszak, szakítás, világa hunyt, megszakadt szív, sós ízû könny, sós ízû szerelem. Albert Camus
10. Inkább szenvedek, ahogy korábban szenvedtem, amikor elhagytak azok, akiket szerettem. Inkább nyalogatom a sebeimet, ahogy máskor is tettem. Egy ideig még gondolok rá, megkeseredek, és halálra untatom a barátaimat, mert képtelen leszek másról beszélni, mint arról, hogy elhagyott a feleségem. Majd megpróbálom megmagyarázni, mi történt, éjjel-nappal csak azzal foglalkozom, hogy újra meg újra átgondoljak minden pillanatot, amit együtt töltöttünk, a végén pedig arra a következtetésre jutok, hogy igenis rossz volt velem, velem, aki mindig csak arra törekedett, hogy neki jó legyen. Aztán lesznek más nőim. Ha megyek az utcán, minden pillanatban meglátok valakit, aki lehet, hogy ő. Reggeltől estig, estétől reggelig szenvedni fogok. Ez az állapot eltarthat hetekig, hónapokig, vagy akár egy évnél is tovább. Aztán egy szép napon arra ébredek, hogy nem ő jár a fejemben, és rájövök, hogy túl vagyok a nehezén. A szívem súlyos sebet kapott, de majd begyógyul, és akkor majd újra tudok örülni az élet szépségeinek. Történt már velem ilyen és fog is még történni, ebben biztos vagyok. Paulo Coelho