Fájdalmas, öreges megnyugvással gondolt a halálra. Nem irtózott tőle, inkább szelídnek érezte, és az anyaföldet, amely befogadja majd, mélységesen, igaz lelkéből szerette. Inkább az élet volt az, ami sokszor keserûséget támasztott a szívében, az élet szolgált kegyetlen tapasztalatokkal, gonddal, csalódással.

Kapcsolódó idézetek

1. Először felfogta a sorsát - majd megkísérelt lázadni -, s most egyszer s mindenkorra beletörődött. Olyan fájdalmas, szelíd és oly szép volt ez. Sírt - csendes, fullasztó sírással -, sírt, hogy egész teste reszketett belé. Oly kimondhatatlanul szerette mindazt, amit most itt kell hagynia. A napot, a füvet, a földet. Mind, mind az embereket. S attól, hogy tudott már sírni és szeretni, nagyon boldog lett. Nem volt már benne szemernyi keserûség sem - többé nem félt a hosszú álomtól. Annyit tudott csak: mindaddig, míg egy szikrányi élet lesz benne, kinyúl minden létező felé, a kedves és gyönyörû világ felé, a titokzatos és csodálatos élet felé. Tudata utolsó rezdülésével is ezeket érzékeli majd: a földet, a fákat, a madárdalt és az ég kékjét. Mika Waltari
2. Bánta is ő az esőt, maradt volna, míg bőrig ázik, úgy érezte, nem számít semmi, mintha élete beleolvadna a közeli és szinte kívánatos megsemmisülésbe. Új, ismeretlen érzés volt ez a különös, szelíd közeledés a halál felé. David Herbert Richards Lawrence
3. Nem félek a haláltól. A szenvedéstől félek. Az öregkortól, még ha most kevésbé is, látva apám derûs és szép öregkorát. Félek a gyöngeségtől, a szeretethiánytól. A halál azonban nem riaszt. Gyerekként sem féltem tőle, akkor talán csak azért nem, mert még távolinak tûnt. De most, hatvanévesen sem jött meg a félelem. Szeretem az életet, de az élet egyszersmind erőfeszítés, szenvedés, fájdalom. A halálra megérdemelt pihenésként gondolok. Carlo Rovelli
4. Iszonyodott attól, hogy egy emberhez - aki csak olyan, mint ő, szóval gyarló, boldogságra vágyó s végül minden körülmények között nyomorultul elpusztuló - durva legyen, kíméletlen s tapintatlan, hogy megalázza őt önmaga előtt, hogy csak egy célzással, csak egy gondolattal is megbántsa és sokszor - legalább ezt képzelte - inkább meghalt volna, semhogy azt a hitet keltse, hogy valaki fölösleges ezen a világon s az illető, amíg elkotródik mellőle, pirulva mondogassa, "úgy látszik, terhére voltam". Kosztolányi Dezső
5. Szerelmes volt. Furcsán és bolondul volt szerelmes, hiszen furcsa és bolond ember volt ő maga is. Az élete értelmét látta meg ebben a szerelemben, és hitt benne minden felszabadult hitével, azzal a megkínzott, szomorú hittel, amit már olyan korán rongyosra tépett az élet rosszaságainak sok kis tüskebokra. Wass Albert
6. Napokon át rosszkedvû volt, szinte életunt. De időnként egy-egy percre visszanyerte egyensúlyát; néha egy-egy percre átjárta szívét annak a tudatnak a boldogító melegsége, hogy ezekben az években nem csak élt, hanem alkotott is valamit. Archibald Joseph Cronin
7. Azt gondolta, rajta nem fog a szerelem. De tévedett. Az a tudat, hogy ő is ugyanúgy képes szeretni, mint bármelyik halandó, rettegéssel töltötte el. Teljesen más sínre terelte az életét.
8. A szerelemre mindig úgy gondolt, mint valami révületre, amely magával ragadja az embert, úgyhogy az egész világot tavaszi színben látja: rajongó, önkívületig fokozódó mámoros boldogságot várt tőle. De ez nem boldogság, hanem a lélek éhsége, kínzó vágyódás, keserû rettegés, csupa ismeretlen érzés. (...) Azon töprengett, vajon hogyan fogja lelkének ezt az örökös sajgását elviselni? William Somerset Maugham
9. Fájós szomorúság szorongatta szíve fölött a bordáit. Sírás környékezte, könnyülést, oldódást ígérő sírás. Ez az ember megérdemel engem - súgta magának hangtalanul. (...) Csak amikor megérezte, hogy könnyek szivárognak a szeme sarkából, könnyebbült meg a torkában keseredő boldogságtól. Szilvási Lajos
10. Úgy érezte, ha gazdagok módjára élne, kényelemben, távol minden anyagi gondtól, tulajdonképpen elárulná családját és osztályát. Ha tétlenül ülne és cselédséget tartana, hogy helyette dolgozzon, valami módon anyja emlékét sértené meg, halála után adná tudtára, hogy önmagát nálánál különbnek tartja, jobb életre méltónak, mint amit ő élt. Marcel Proust