William Somerset Maugham

Az eszmét az teszi széppé, hogy megvalósíthatatlan. Az istenek hahotáznak, ha az ember megkapja, amire vágyik.

Az ember azért cselekszik, mert az jó neki, és ha másoknak is jó, az ilyen cselekedetet erényesnek tekintik.

Ugyanannyira a saját élvezetedre vetsz oda egy kétpennyst a koldusnak, mint ahogy én is a sajátomra iszok meg még egy whiskey-t szódával. De én, kevésbé lévén nálad csaló, nem dicsérem magam a saját élvezetemért, és nem is igénylem a te csodálatodat.

A szerelem csak egy ócska trükk, amit a természet játszik velünk, hogy fennmaradjon a fajunk.

Rájött, hogy néha szükséges másoknak hazudni, de mindig aljas dolog önmagának hazudni.

Az egyetlen dolog, úgy hiszem, ami elviselhetővé teszi ezt a világot, a szépség, amelyet az emberek hébe-hóba előteremtenek a zûrzavarból. A festmények, a zene, a könyvek... Amelyik élet a leggazdagabb ezekben, az a szép élet. A legtökéletesebb mûremek.

Egyetlen módon lehet megnyerni a szíveket, s ez a mód: hasonlókká válni azokhoz, kiknek szeretetét meg akarjuk nyerni.

Csak akkor találhatod meg lelked békéjét, ha nem keresed.

Az a fontos, hogy az ember szerethessen, s nem az, hogy őt szeressék. Az ember nem túl hálás azok iránt, akik szeretik.

A lassan folydogáló víz a mulandóság melankolikus érzését keltette fel a lélekben. Minden elmúlik, (...) elmúlik nyomtalanul. Az emberek olyanok, mint a vízcseppek ebben a folyóban, s oly közel egymáshoz s mégis oly távol egymástól, névtelenül folynak-folydogálnak a mulandóság óceánjába. Ha minden oly rövid ideig tart és oly keveset ér, mi értelme van annak, hogy az emberek oly túlzott fontosságot tulajdonítanak a mindennapi élet dolgainak, s oly boldogtalanokká teszik magukat és egymást?

Az ember nem találhatja meg a békességet sem a munkában vagy élvezetben, sem a világon vagy a kolostorban, csak a maga lelkében.

Mi van az emberi szívben, hogy az ember megvet valakit azért, mert ez szereti?

A hiúságában megsértett nő olyan bosszúvágyó lehet, mint a kölykeitől megfosztott anyaoroszlán.

Ha mindenki csak akkor beszélne, ha mondanivalója van, akkor az emberi nem igen hamar elfelejtene beszélni.

A szerelem az, ami egy olyan nővel és férfival történik, akik nem ismerik egymást.

Ha mindent leírnék mindenkiről, senki sem állna velem szóba.

A regényírásnak három szabálya van. Sajnos, senki nem tudja, mik azok.

Ráeszmélt, hogy egész életében mások eszményeit követte, melyeket szavaikkal vagy írásaikkal ültettek el a lelkében, ahelyett, hogy a maga szíve vágyára hallgatott volna. Életpályáját mindig az irányította, hogy mit kellene tennie, nem pedig az, amit teljes szívéből szeretett volna megtenni. Mindig a jövőben élt, és a jelen állandóan kicsúszott a markából. Az eszményei? Arra a vágyára gondolt, hogy az élet ezernyi, semmitmondó tényéből bonyolult és gyönyörû mintát szőjön. De hiszen láthatta, hogy a legegyszerûbb rajz egyszersmind a legtökéletesebb is: amikor az ember születik, dolgozik, megházasodik, gyermekeket hív életre, és meghal! Meglehet, hogy aki megadja magát a boldogságnak, vereségbe nyugszik bele. De ez a vereség bizony sok győzelemmel fölér.

Az egyetlen helyes út: elfogadni az emberekben, ami jó, és türelmesen elviselni, ami rossz.

A normális ember, a normális test a legritkább dolog a világon. Mindenkinek van valami testi vagy lelki fogyatékossága. Visszagondolt mindazokra, akiket ismert. Az egész világ olyan, mint valami kórház, amelyben sem szépség, sem okosság nem lakik. Hosszú sort látott maga előtt, csupa nyomorult, szánalomra méltó embert. Egyiknek a teste volt beteg, a szíve vagy a tüdeje gyenge, másoknak meg a lelke nem volt ép - akaratának gyengesége vagy az ital utáni sóvárgás gyötörte.