Félek, hogy magamba nézve nem lelnék vigaszt, ha nincs egy társ együtt harsogván, hogy éljünk, de csakis a mának.

Kapcsolódó idézetek

1. Nincs vígaszom, nincs támaszom, védelmet sem remélek, gürcölnöm kell hát szüntelen, hogy mégiscsak megéljek. Robert Burns
2. Nem vár ránk vigasz, sem odafent, sem lent. Csak mi vagyunk aprón, magányosan, egymással küzdve, csatázva. Magamhoz imádkozok, csak magamért.
3. Egy társ kell, egy barát, ki megvéd, ki átölel, ki megért, és segít, ha vigasz vagy tréfa kell, de hagyja, hogy éljek, szabadon, mint a lélek, mert így vagyok csak én. Michael Kunze
4. Félek, hogy nem láthatom a fiamat (...) és a páromat (...). Hogy nem élhetem meg velük a mindennapjaimat (...). Nem a haláltól vagy az elmúlástól félek, hanem attól, hogy nem lehetek részese az életüknek. Hajt a kíváncsiság, hogy mi jön még.
5. Valami védőburkot szeretnék. Azt hiszem, egy társ formájában, hogy kössön ide a valósághoz, mert egyedül, ha nincs mellettem senki nehezékként, akkor elszállok, feloldódom a nagy semmiben, szétesem.
6. Vannak emberek, akik félnek az egyedülléttől, társ nélkül életképtelennek tartják magukat, úgy érzik, nem tudnak egyedül boldogok lenni, és azt remélik, hogy egyedüllétük megszûnik, mihelyt egy másik emberrel élnek együtt. Két boldogtalan ember azonban nem lesz csupán azáltal boldog, hogy együtt él, különösen nem akkor, ha ehhez még az a félelem is társul, hogy a másikat elveszíthetem. Az igaz szeretet nem félelemre épül.
7. Nem az az ijesztő, hogy egyedül maradok, hanem az, hogy nélküle! Ha nincs mellettem, nélküle az a bonyolult biológiai folyamat, ami tulajdonképpen az életem, csak hamisított létezés. Üres, abszolút tartalmatlan látszat. Szilvási Lajos
8. Az ember akkor fél, ha nincs békességben önmagával. Hermann Hesse
9. Félek, hogy egyedül maradok. Attól félek, hogy mindig valakinek a barátja, vagy húga, vagy bizalmasa leszek, de soha nem mindene valakinek.
10. Félek a magánytól (...). Hogy miért, nem is tudom. Ha a szobámban a négy fal rám mered, az iszonyú. Olyankor gyorsan kinyitom az ablakot, hogy embereket lássak, és mindig csak azokat látom meg, akik karonfogva mennek, házaspárokat és egymáshoz tartozó fiatalokat, s akkor úgy tûnik, a világon csak egyedül én vagyok magányos. Pedig tudom, hogy sokan vannak, akik ilyen vagy olyan okból, talán rögeszméből vagy mit tudom én miből, nem képesek megtalálni társukat. És gyûlölöm magam az ostobaságomért, de ez az ostobaság bennem van, örökké velem, és talán sohasem tudok megszabadulni tőle.