Ugrás a tartalomra
Félek a magánytól (...). Hogy miért, nem is tudom. Ha a szobámban a négy fal rám mered, az iszonyú. Olyankor gyorsan kinyitom az ablakot, hogy embereket lássak, és mindig csak azokat látom meg, akik karonfogva mennek, házaspárokat és egymáshoz tartozó fiatalokat, s akkor úgy tûnik, a világon csak egyedül én vagyok magányos. Pedig tudom, hogy sokan vannak, akik ilyen vagy olyan okból, talán rögeszméből vagy mit tudom én miből, nem képesek megtalálni társukat. És gyûlölöm magam az ostobaságomért, de ez az ostobaság bennem van, örökké velem, és talán sohasem tudok megszabadulni tőle.
Kapcsolódó idézetek
-
Sok ember fél a csendtől, a magánytól. Fél a tükörtől, amelyet a csend, a magány tart eléje. Mert az ember sohasem az, akinek társaságban látszik, akinek emberek között mutatja magát. Az ember mindig az, aki csendben, magányban... szembenéz önmagával.
Bozzay Margit
-
Az egyedüllét nem egyenlő a magánnyal. A magány ugyanis az, amikor az ember nincs kibékülve azzal, amit a tükörben lát. Az a magányos ember, aki valamiért képtelen kilépni a saját falai közül. De nem mindenféleképpen marad magányos az az ember, aki falakat, rosszabb esetben várakat épít maga köré, mert jön egy szerencsés ember, aki lerombolja azokat. Az viszont örökké magányos lesz, aki úgy érzi, nem érdemli meg, hogy szeressék.
-
- Tudja, amikor az életemre gondolok, és arra, hogy ki is vagyok, akkor csak küzdök amiatt, hogy higgyek benne, érti? Bízok benne, hogy jó emberekkel csak jó dolgok történnek, hogy minden megoldódik, hogy minden helyrejön.
- Mondja el, mitől fél, mitől érzi így magát? Azt hiszem, a kudarctól. - Mindannyian küzdünk. Ez az életünk része. Van valakije, aki segíthet magának? Nincs. És ez a legrosszabb. A magány. Egy lesújtó, sötét magány, amitől úgy érzem, mintha elveszett volna a világ összes varázsa. Tudom, hogy fél a jövőtől és borzalmasnak tûnik a világ, de tudnia kell, hogy amikor a dolgok menthetetlennek tûnnek, akkor az emberek magára találnak. Mindig van segítség, és nincs egyedül.
-
Félünk az egyedülléttől. Annyira, hogy amint egyedül maradunk, megijedünk a csendtől, és egyből a telefont nyomkodjuk, rádiót hallgatunk, bekapcsoljuk a tévét. Sokszor kérdezik, hogy szóló utazóként nem vagyok-e magányos. Ennyire nem értjük az egyedüllétet. Összekeverjük egy másik szóval: a magánnyal, pedig semmi köze nincs a kettőnek egymáshoz. A magány egy olyan élmény, ami akkor is ránk törhet, amikor rengeteg ember vesz minket körül. Amikor körülöttünk senki nem érti, hogy miről beszélünk vagy éppen mit érzünk.
-
Valaki megmondhatná már nekem, miért fáj mindig mindennek a vége. Miért rettegek már a dolgok elején a végétől?! (...) Legalább azt tudnám, miért függök ennyire az emberektől, és miért tud rámszakadni a semmiből a végtelen magány.
-
Félek, hogy nem láthatom a fiamat (...) és a páromat (...). Hogy nem élhetem meg velük a mindennapjaimat (...). Nem a haláltól vagy az elmúlástól félek, hanem attól, hogy nem lehetek részese az életüknek. Hajt a kíváncsiság, hogy mi jön még.
-
Végre is be kell vallanom - félek. Valami buta és megmagyarázhatatlan félelem ez. Nem attól félek, hogy betörők leütnek és elveszik a pénztárcámat, hanem a csöndnek és a sötétségnek és az egyedüllétnek van valami nyomasztó hangulata, ami végeredményben félelem.
Török Sándor
-
Félek én is, sok mindentől. És a rettegés nagy zavart támaszt az ember fejében. Félek a gyávaságtól, az ember az életével fizethet érte... és többnyire másvalakinek az életével. Félek az elvesztegetett időtől, hisz oly rövid az élet.
-
Azt gondolom, hogy két külön dolog az egyedüllét és a magány. Arra, hogy az ember időnként egyedül legyen, még egy jó házasságban is szüksége van, de ha van egy igazi partnere, akkor valahol a zsigereiben mindig érzi, hogy nem magányos... csak éppen most egy órára, egy hétre, egy hónapra egyedül maradt, de ez elmúlik, mert van, aki hazajön hozzá. A magány viszont: társ nélküli, tartós egyedüllét. Ez valóban kínzó lehet. Szenved is tőle férfi és nő, a legkülönbözőbb korosztályokban. Ráadásul a magány még zárkózottabbá, még magányosabbá teheti az embert.
Kudlik Júlia
-
Félek a világtól. Attól, hogy valaki megfoszt tőled. Félek magamtól, hogy majd hagyom, hogy az esetleges boldogságodban bízva átnyújtalak másnak, hogy te abban hiszel, hogy nem tehetsz boldoggá, én meg abban, hogy erre éppen én nem leszek képes. Jobban félek tőled, mint hinnéd, hogy majd elrontom, hogy összetöröm, hogy megsértelek és elhagysz. Hogy majd egyetlenegyszer nem értesz meg, én pedig megrémülök.
Albert Tímea