Ugrás a tartalomra
Felesleges optimista illúziókban ringatni magunkat: most egy korszak végén járunk. Nyugaton évszázadokon át különféle folyamatok bomlasztották - eleinte alig érzékelhetően, majd földcsuszamlásszerû gyorsasággal - az emberek normális és legitim intézményeit, elferdítve a létre, cselekvésre, megismerésre és küzdelemre vonatkozó emelkedettebb szemléletet. Ráadásul ezt a szédítő gyorsaságú zuhanó mozgást "haladásnak" nevezték. Mindenki a "haladás" himnuszát zengte, és azzal áltatta magát, hogy ez a civilizáció - az anyag és a gépek civilizációja - a par excellence civilizáció, az egész világtörténelem előre elrendelt célja. Egészen addig, amíg ennek az egész folyamatnak a végletes következményei rá nem döbbentettek némelyeket az újjászületés szükségességére.
Kapcsolódó idézetek
-
A társadalom növekedése, az emberek szaporodása az alapvető hajtóerő, és amit mi a tudomány és technológia nagyszerû áldásainak tartunk, azok tulajdonképpen csak kétségbeesett kísérletek a társadalom stabilitásának megőrzésére, egyfajta menekülés előre. Tehát nem mi serkentjük a haladást, hanem a társadalom növekedése kényszerít minket arra, hogy a pillanatnyi stabilitás érdekében új megoldásokat, új mechanizmusokat, új technológiákat alkalmazzunk. Ezt a kényszerítő folyamatot azért nevezzük "haladásnak", hogy jobban hangozzék, hogy valami pozitív kicsengése legyen, és az emberek a változásokat ne kényszernek, hanem valamiféle áldásnak fogják fel.
Csányi Vilmos
-
Az ember, jóllehet maga is halandó, nem tudja elképzelni sem a tér, sem az idő végét, de a történelem és a nemzet végét sem, és így folyton a feltételezett végtelenségben él. A haladás gondolatának bûvöletében az emberek nem sejtik, hogy minden út előre egyszersmind út a vég felé, és hogy a csak tovább és az előre örömteli jelszavakban a halál ledér hangja szólal meg, amely sietségre csábít bennünket.
Milan Kundera
-
A civilizáció valamennyi "vívmánya" az ember boldogságának egy-egy darabkáját rombolta szét, míg aztán a lelkében nem hagyott egyebet, csak romhalmazt... a hit helyébe tudományos formulákat állított, még az Istent is valami elmés képletbe szeretné belegyömöszölni, hogy aztán a kezét dörzsölve ezt mondhassa: "Tessék, az Istent is meghódítottam." (...) Magát az életet, ezt az isteni zenét, annyit taglalták és magyarázgatták, hogy ma már a szegény "civilizált" ember, önmagától is megcsömörölve, azt sem tudja, merre induljon.
Liviu Rebreanu
-
Az ember eltûnődhet fölötte, hogy vajon a földi haladás végső csúcsán korrigálja-e majd ezeket a nem egyező időket valami finomabb hangulat, valami egymásra hatás a társadalom gépezetén belül, szorosabb kölcsönhatás, mint amilyen ma lök bennünket körbe és előre; efféle tökéletesedés azonban nem jósolható, sőt még a lehetőségét sem tudjuk elképzelni. Elég az hozzá, hogy a jelen esetben, miként milliónyi és milliónyi más esetben, nem egy tökéletes egésznek a két fele találkozott a tökéletes pillanatban; a hiányzó kiegészítő rész a másiktól függetlenül jár-kelt a földön, tompán és értelmetlenül, míg csak nagy későn meg nem jött az ideje. Ebből a félszeg késedelemből pedig fájdalmak, csalódások, megrázkódtatások, katasztrófák születtek, és különlegest is felülmúló sorsok.
Thomas Hardy
-
Amikor a mostani járvány hullámai elülnek, és a világ dolgai megpróbálnak visszatérni a régi kerékvágásba, kiderül majd, hogy ez nem lehetséges. A globalizációval kiteljesedő korszak fordulóponthoz érkezett, az út ettől kezdve folyvást lefelé visz. Az ember pusztító beavatkozása a földi életet fenntartó rendszerek lassú összeomlásához vezet, ennek jelei egyre nyilvánvalóbbak, süketnek és vaknak kell lennie, aki nem akarja őket észrevenni.
-
Olyan időket élünk, amikor a technikai és társadalmi változások szédítő sebességgel követik egymást. Életmódunk drámai váltásai egy generáció vagy egy évtized leforgása alatt, de néha akár egy éven belül bekövetkezhetnek. Mindig minden megújul, ugyanakkor mégsem tudunk szabadulni az érzéstől, hogy múltunk hibáit ismételjük egyre gyorsuló ütemben. Valahogy mindig elmulasztjuk felismerni őket.
-
Háromnegyed évszázadnyi erőszakos demagógiának, katasztrofális kudarcot vallott társadalmi és gazdasági kísérleteknek elégnek kellett volna lenniük ahhoz, hogy elvegye az emberek kedvét a világmegváltó fantáziálástól és tudományosnak álcázott bugyutaságoktól. Nem léteznek felsőbbrendû emberek, a történelemnek nincsen szerkezete, sem iránya, csak mi vagyunk itt, emberek, sokan közülünk elég hitványak is, akik rettenetes dolgokra képesek, ha elhiszik, hogy megéri, mert a végén minden jobb lesz.
-
Az emberiség nem fejlődik a jobb, az erősebb vagy a magasabb rendû felé úgy, ahogyan azt manapság hiszik. A "haladás" modern eszme csupán, azaz hamis eszme. A mai európai, értékét tekintve, mélyen alatta marad a reneszánsz kori európainak; a továbbhaladás mindenesetre semmiféle szükségszerû felemelkedést, növekedést, erősödést nem jelent.
Friedrich Nietzsche
-
Az emberiség történetében hosszú-hosszú évszázadok teltek el nagyobb izgalmak nélkül, hogy aztán egyszer történjen valami, ami mindent megváltoztat. A mindent felforgató változások új felfedezésekhez, új problémákhoz és új sikerekhez vezettek el. Ezeknek köszönhetően lassan fölfedeztük a bolygót, amelyen élünk, térképeket és naptárakat készítettünk, erdőségeket és hegyeket alakítottunk át. Hatalmas templomokat, piramisokat, óriási városokat emeltünk... és romboltunk le. De pár száz éve egy sokkal rendkívülibb változás indult el, amikor az ipari forradalom és az azt követő technikai forradalom az egész világot felforgatta. Olyan elképesztően nagy dolgok történtek, melyekhez képest a korábban elért eredmények csak szelíd domboknak látszódnak az égbe törő havas hegycsúcsok árnyékában.
-
Csakis a szegények elővigyázatlansága taszította a forradalmi tömegeket az igazság, a méltányosság, a boldogság meghódításának útjára. Az emberiség áradatának minden nappal több jóságra, több igazságosságra lenne szüksége, arra, hogy a javakat az egyetemes munkát szabályozó helyes törvényekkel osszák el. És ha igaz, hogy a civilizáltság fékezi a szaporodást, akkor éppen ez a jelenség adhat okot arra a reményre, hogy távoli évszázadok múltán elérhetjük a végső egyensúlyt, amidőn a föld teljesen benépesül, és eléggé bölcs lesz ahhoz, hogy valamiféle isteni mozdulatlanságban éljen.
Émile Zola