Főleg magunkra gondolunk. Amikor a jövő és a múlt jár a fejünkben, nem annyira a gleccserek olvadása és a harmincéves háború foglalkoztak minket. Minden gondolatunknak van egy középpontja, amelyet "én"-nek hívunk. Amikor önzetlennek hisszük magunkat, akkor is ott van: a gyerekeinkre, a barátainkra, a háziállatainkra, a szüleinkre gondolunk.

Kapcsolódó idézetek

1. Általában a jövőre gondolunk, vagy ismét átélünk valamit, ami megtörtént. Lehet, hogy mosogatás közben például az a csésze tea jár az eszünkben, amelyet hamarosan elfogyasztunk. Teázás közben már azon gondolkozunk, hogy mit vegyünk az utána következő bevásárlás során. Amikor a boltban vagyunk, már a vacsora gondolata foglalkoztat. Nem a környezetünkre figyelünk, hanem a saját mentális világunkra.
2. Amíg gyerekek vagyunk, azt hisszük, mi vagyunk a mindenség középpontja. Minden csak a mi kedvünkért történik. Más emberek? Afféle szellemek csupán, azért vannak itt, hogy legyen kivel beszélnünk. De amikor felnőttünk, elfoglaljuk igazi helyünket, elnyerjük végleges alakunkat és nagyságunkat. Sok minden indul ki belőlünk mások felé, és mi is sok mindent átveszünk másoktól. Rosszabb is így, meg jobb is. John Steinbeck
3. Felnőtt emberként állandóan magunk mögé, a múltba nézünk, vagy a jövőért aggódunk. Egyetlen pillanatot nem élünk meg, ez a jelen. Pedig ez volna maga az élet.
4. Valójában emlékeinkért élünk. Minden nap, minden órában, másodpercben, a végtelen sok pillanatban, és e végtelenül sok pillanat végtelenül sok benyomásában úgy érezzük, hogy világban-létünk energiáit gyûjtjük. Számunkra ezt jelenti az én létezése: az, ami emlékké lesz, egyszerre idő és időtlenség, jelen, a jelen áttûnése a múltba, és még inkább a jövőbe: a megtörtént áttûnése az emlék jövőjébe. Beney Zsuzsa
5. Azt mondod, ösztönösen gondoskodunk magunkról és az utánunk következő nemzedékekről (...). De valójában csak magunkról gondoskodunk. Magunkról és a gyerekeinkről. Legfeljebb az unokáinkról. Akik őutánuk következnek, azokról megfeledkezünk. Ugyanakkor képesek vagyunk olyan változásokat létrehozni, amelyek száz nemzedék sorsát befolyásolják, és amelyek minden utánunk következő számára rombolást jelentenek. Maja Lunde
6. Az önbecsülésünk határozza meg, mit gondolunk magunkról, annak alapján vetjük meg a lábunkat a világban, és alakítjuk a kapcsolatainkat. Ha leértékeljük magunkat, nemtelen helyzetekbe keveredhetünk. Persze senkinek sem tökéletes az önértékelése, sőt, ez szituációnként változhat. De dolgozni lehet rajta. Időről időre fel kell tennünk magunknak a kérdést: ki vagyok én, mit akarok az élettől? Sokszor azért sodródunk bele valamibe, ami egyébként távol áll tőlünk, mert nem figyelünk befelé, a valós igényeinkre. Hagyjuk, hogy mások kívülről irányítsanak minket, ha tetszik, az orrunknál fogva vezessenek.
7. Az emlékeink nem csupán élmények, amelyekre visszagondolunk, hanem lényünk időbeni és térbeni elmozdulásai. Olyan események, amelyeket fiatalabb énünk látott vagy átélt, és idősebb énünk később felidéz, sokszor azon tûnődve, vajon azonosak vagyunk-e egykori önmagunkkal. Az emlékekben olyan emberek jelennek meg, akiket valamikor régen ismertünk. És zavarba ejtő módon mi magunk is közéjük tartozunk. Robert Goddard
8. Minden ember öntudattal van megátkozva, és ez megválaszolatlan kérdéseket szül. Ki vagyok én? Küzdünk, hogy értelmes kapcsolatokat létesíthessünk. Gondoskodó barátok vagyunk, szerető apák, odaadó anyák, védendő gyermekek. Harcolunk és szeretünk, és reménykedünk abban, hogy talán együtt képesek leszünk megérteni szerepünket az univerzumban. Ám a végén mégis egyedül cipeljük terhünket. Minden embernek egyedül kell megválaszolnia a kérdést: ki vagyok én? Mit jelent egyáltalán az élet, és az idő végtelenségében mi az én szerepem?
9. Előbb legyen az én, utána a te. Nem te és én. Hanem én és te. Akkor megváltozik minden. Mert ugyan igaz, hogy az én kinyilatkoztatása jelenthet nárcisztikus ént, beképzelt, kivagyi, önző ént, de jelenthet stabil, önmagát tiszteletben tartó és önmagának nem ártó ént is. A nárcisztikus, önző én valójában öntudatlan, aki állandóan hangoztatja, hogy ő isten, király, császár. Ám a tudatos én nem hangoztatja ezt. A tudatos én mindig az adott pillanatban érzi magát jól. Csernus Imre
10. Eddig féltem az emlékektől, nem akartam tudni róluk, ahogy a múltról se, mindig a pillanatnak éltem, úgy, hogy a jövő és a múlt nem létezik. De rájöttem, azok vagyunk, amiket az emlékeinkből fel tudunk idézni, és az, hogy minek tartjuk magunkat, nagyban befolyásolja, mi történhet majd velünk a jövőben. Zakály Viktória