Maja Lunde

Egy állat ösztöneivel nem lehet vitatkozni.

Az állatoknál az anyák tisztára nyalják a kicsinyeiket. Amikor az ember anyja megcsókolja az utódját, az tulajdonképpen félresikerült tisztogatási kísérlet. A smárolás sokkal érthetetlenebb. Az állatok a legritkább esetben csókolóznak A régi vadász-halász társadalmakban sem volt szokás csókolózni. Olvastam, hogy egy nyelves csóknál nyolcvanmillió baktérium kerül át az egyik szájból a másikba. Újabban nyilvánvalóan értelmetlen baktériumbulikba kezdtünk.

A nomádok buddhisták, de imádkoznak a talajhoz, amin járnak, és a föléjük boruló égbolthoz is. Abban hisznek, hogy a természetben mindenben lakozik lélek. Ha mindenáron imádkozni kell valamihez, akkor ennek legalább van valami értelme.

Az intelligencia és az okosság nem ugyanaz.

Soha nem érzem magam egyedül. Tudom, hogy mindig lát valaki. Figyel. A legapróbb lépésemet is több száz egyed észleli. A földön és a földben lévő rovarok mély döngésnek hallanak és elmásznak, a repülő méhek, dongók és legyek hirtelen elkanyarodnak, a madarak úgy siklanak az égen, hogy szemüket a legapróbb mozdulataimra is rászegezik, folyamatosan készen állnak a menekülésre.

Vajon minden szülővel ez a helyzet? Felnövünk, vigyáznak ránk, folyamatosan ott vannak körülöttünk, mindent tudnak rólunk. Aztán mégsem tudunk róluk semmit.

Az ember nagyon ostoba állat, ennyire egyszerû az egész. Képtelenek vagyunk a jövő tavasznál vagy a következő születésnél előbbre gondolkodni. Ezért pusztul el minden.

A természet rendje, hogy előbb-utóbb minden elpusztul.

Lehet, hogy az ember nem most először dönti romlásba magát egy rakás más fajjal együtt. Talán már másodszor, harmadszor vagy tizedszer. Valahányszor elérünk egy bizonyos szintet, akkor kicsit túlzásba visszük, túl sokat építünk és rombolunk. És mindennek vége. Illetve nem mindennek, de nekünk igen.

Minden véget ér. És újrakezdődik. Minden alkalommal nulláról indulunk. Majmok vagyunk, szerszámokat készítünk, barlangokban lakunk, feltaláljuk a tüzet, a kereket, az autót, a számítógépet, végül olyan jármûveket is, amelyek nem képesek elhagyni a naprendszerünket, mielőtt újfent kioltanánk a saját életünket. Lehet, hogy ez a természet törvénye, hogy a fajunk pusztulásra van ítélve, valahányszor felüti a fejét, akár itt, akár más bolygókon. Hogy egyetlen faj sem válhat túl intelligenssé.

Gyapjútrikó. Gyapjú jégeralsó. Polárkardigán. Polárnadrág. Gyapjúzokni. Vastag gyapjúzokni. Gyapjúpulóver. Pehelynadrág. Pehelykabát. Sapka. Sál. Kesztyû. Túrabakancs. Felöltözöm, és levetkőzöm. Fel és le. Téli bunda. A természet egyes fajokat jobban felkészített, mint másokat.

A testem napról napra öregszik. Sejtjeim elpusztulnak. Ugyanolyan halandó vagyok, mint minden más, mint a kempingszék alatti fû, a tőlem pár száz méterre legelő lovak. Lélek pedig nem létezik. Sem nekem, sem a lovaknak nincs. Léteznek elektromos jelek, idegpályák, hormonok. De amikor meghalunk, minden eltûnik. A halál akkor áll be, amikor az agy megszûnik mûködni. Ez a halál egyetlen módja, amely a világban minden állatra érvényes, akár Homo sapiens, akár Equus przewalskii poliakov a neve. Az a dolgunk, hogy minél többet érjünk el addig, amíg az agy elektromos jelei meg nem szûnnek.

Nálunk karácsonykor összekeveredik a fa tûleveleinek, a karácsonyi füstölőnek, a mézeskalácsnak, a narancsnak, a fahéjnak és a kakaónak az illata, számomra ennél finomabb nem létezik.

A karácsony olyan gyönyörû, hogy az ember úgy érzi, a szíve megszakad, az agya pedig szétdurran.

A karácsony első számú szabálya: a karácsonyból sosem elég. Még a takarítószobát is fel kell díszíteni; van egy külön télapóm, amit oda szoktam helyezni, hogy akkor se feledkezzen meg az ember a karácsonyról, amikor kinyitja az ajtót, hogy elővegyen valami unalmas dolgot, például a partvist. Szerintem így kell, hogy legyen. A karácsony ugyanis olyan csodálatos időszak, hogy egy pillanatra sem szabad megfeledkeznünk róla.

Nincsenek unalmas ajándékcsomagok. Éppen ez a jó bennük. Hogy csupán arról izgalmasak, hogy be vannak csomagolva.

Olyan jó dolog izgulni! Olyan, mintha a szívem korcsolyázna, körbesuhanna és piruetteket írna le, amíg el nem szédülök, csodálatos szédülés nem fog el.

Van határa, hogy a szív hány piruettet bír leírni.

Így megy ez, amikor az ember tanul valamit. Először gyakorolni kell. Aztán pihenni. Aztán megint gyakorolni. És amikor pihenés után újra gyakorol az ember, akkor hirtelen egy csomót fejlődik. Akkor is, ha közben nem csinált semmit.

A hónál jobban semmi sem kerít karácsonyi hangulatba.