Roland Paulsen

A katasztrófa minden percben beüthet. Az, hogy egy hipochonder hetvenötször elmegy az orvoshoz olyan panaszokkal, amelyeket ő a rák tüneteinek vél, nem zárja ki, hogy hetvenhatodszorra rákot diagnosztizáljanak nála. Ha a halál, a betegségek és a balesetek kevésbé misztikus kockázatait vesszük, nagyon valószínû, hogy életünk folyamán valami szörnyûség történik velünk. Az az igazi téveszme, ha biztonságosnak tartjuk a világot.

A gondolataink többsége - a hivatalosan "egészséges" embereknél is - a jövőbeli problémák felismerése és semlegesítése körül forog. Ez folyamatos duruzsolás formájában jelentkezik a fejünkben. Időnként olyan hangos, hogy minden mást elnyom. Nem számít, hol vagyunk: a puha ágyunkban fekszünk a lélegzetvételünket hallgatva, vagy egy jó hangulatú baráti találkozón veszünk részt, vagy a sarki fény tündöklését csodáljuk az égbolton. A duruzsolástól minden igazi rémálommá válhat.

Az emberiség egy sosem látott gazdasági és technológiai hullámot lovagol meg. Táplálék, technikai felszereltség, fûtés, egészségügyi ellátás tekintetében még a legalacsonyabb jövedelmûek is jobban élnek egy középkori királynál. Olyan csodákat hordunk a zsebünkben, mint a mobiltelefon, amelynek nagyjából hétmilliószor nagyobb a memóriája és százezerszer nagyobb a processzorteljesítménye, mint az embert a Holdra szállító Apollo-11 számítógépéé volt. Akkor miért érzi magát valaki rosszul a bőrében?

Ha a népesség negyede szenved valamilyen mentális "betegségben", arra kell következtetnünk, hogy viszonylag normális dolog nem teljesen egészségesnek lenni.

A szorongás egy folyamat. Mozgásban van, hol vadul, hol lomhán, de mindig körbe-körbe jár. Határozott célja van, az, hogy a gondolkodás révén bizonyosságot nyerjünk. Ezen a ponton fontos különbség van a szorongás és a félelem között: a szorongásnak az a célja, hogy megszüntesse önmagát. A félelem állapot, míg a szorongás cselekvés. Egy póktól például nem szorongunk. Attól félünk. Ha félünk valamitől, óvakodunk tőle. Nem szükségszerû, hogy megkérdőjelezzük, jogos-e a félelmünk.

A történelem előrehaladtával az ember egyre többet gondolt arra, ami nincs. És minél többet gondolt rá, annál kevésbé vette észre azt, ami van.

Főleg magunkra gondolunk. Amikor a jövő és a múlt jár a fejünkben, nem annyira a gleccserek olvadása és a harmincéves háború foglalkoztak minket. Minden gondolatunknak van egy középpontja, amelyet "én"-nek hívunk. Amikor önzetlennek hisszük magunkat, akkor is ott van: a gyerekeinkre, a barátainkra, a háziállatainkra, a szüleinkre gondolunk.

A tapasztalataink több mindent felölelnek, mint a gondolataink. Minden pillanatban megtapasztalunk valamit, amire nem gondolunk.

Egy kis képzelőerővel mindig találhatunk valamit, amin aggódhatunk. Egy gyerek aggódhat azon, hogy húsz év múlva nem lesznek barátai. Egy dohányos azon, hogy negyvenévesen meghal rákban. Egy egyetemista azon, hogy ötven év múlva nem lesz elég nyugdíja. (...) Ezek a jövők azonban nem léteznek. Csak kitaláltuk, kikalkuláltuk, elképzeltük őket. Csak az itt és most van, amikor a korábbi félelmeink és reményeink beteljesülnek vagy sem. De hogy vethet valami, ami nem is létezik, ilyen hosszú árnyékot arra, ami van?

Az eufória vagy a félelem pillanataiban (...) az idő egy vibráló, előtte és utána nélküli mostba sûrûsödik össze. Olyan, mint egy katasztrófa.

Néha úgy érezzük, hogy az élet nem más, mint okok és okozatok könyörtelen dominója, és minden a mechanika törvényeinek engedelmeskedik egy végtelen folyamatban, amelyre senkinek sincs befolyása. Mi célja az egésznek, ha csupán organikus gépek vagyunk egy nagyobb organikus gépben, amelyet természetnek hívunk? Ezen a ponton sok minden értelmét veszti. Csüggedten idézzük fel, milyen nagynak és titokzatosnak láttuk a világot gyerekkorunkban. Hogy lehet most ugyanaz a világ ilyen sápadt és lélektelen?

A robotolás kiiktatja a szorongást. A szabályok világosak, két dologra kell összpontosítani: a lehető legtöbbet dolgozni és találni valamit, amit megvásárolhatunk.

Miért olyan bonyolultak a párkapcsolatok? Miért olyan gyakori a magány? Hogy lehet valami annyira egyszerû dolog, mint az együttélés, ilyen nehéz? Egy lehetséges válasz, hogy egyre jobbak leszünk abban, amit gyakorlunk, és egyre rosszabbak abban, amit nem. Ha arra áldozzuk az életünket, hogy a munkánkat gyakoroljuk, akkor jók leszünk benne. De mi van a többi dologgal, ami emberré tesz minket?

Attól, hogy valaki paranoiás, még megfigyelhetik. Attól, hogy valaki folyton valami katasztrófától tart, még érheti katasztrófa. És attól, hogy valaki hipochonder, még lehet beteg.

Nincsenek normák, vagy ellentmondanak egymásnak. Az akaratunk úgy pörög körbe-körbe, mint az iránytû az északi sarkponton. Vakon tapogatózunk, és a bizonytalanság néha az életünk végéig tart.

Történelmileg nézve úgy tûnik, hogy az emberek mindig olyasmiken aggódtak, amiken a következő generáció csak nevetett, és a komoly kockázatokat alig vették észre.

Bár az érzések sem határozzák meg, kik vagyunk, többet elárulnak arról, mi zajlik bennünk, mint a gondolatok.

A legkevésbé pszichopata vonásokat mutató emberek aggódnak a szívük mélyén leginkább azon, hogy esetleg pszichopaták.

A boldogságon való tûnődés hatékony módja annak, hogy kizökkentsük magunkat a pillanatból, és boldogtalanok legyünk. Különösen kényes kérdés ebben a témában, hogy jó kapcsolatban él-e az ember.

"Az igazi" megtalálásához rendelkezésünkre bocsátott eszközök arról árulkodnak, hogy racionalizált folyamatról van szó, amelyben csak kis szerep jut a csillagainknak. Különben hogyan lenne lehetséges például, hogy a határtalan és misztikus szerelem nem egyesíti a gazdagokat és a szegényeket, a tanulatlanokat és a tanultakat vagy az elhízottakat és a sportosakat?