Ha elveszítjük azt, akit szeretünk, lelkünkben csak a sebhely krátere marad, a szenvedés.

Kapcsolódó idézetek

1. Amikor elveszítjük az egyetlen embert, akit szeretünk, legkeserûbb könnyeink azokra az órákra emlékeztetnek, amikor még kevésbé szerettünk. Maurice Maeterlinck
2. Ahogy egy élő sebünkbe sem engedünk bárkit belenyúlni - csakis azt, aki gyógyítani tud -, lelkünk sebeit is csak annak szabad föltárni, akinek a tartós (tehát maradandó) szeretete bizonyossá vált előttünk. Müller Péter
3. Amikor elveszítjük a szerelmünket, az valójában fájdalmas pszichológiai folyamat, mert nemcsak őt kell elengedni, hanem a hozzá fûződő fantáziákat, vágyakat és reményeket. Tari Annamária
4. Ha elveszítünk egy szeretett lényt, lelkünk egy része is meghal vele. Ilyenkor keserû magány kerít minket a hatalmába, mintha elhagyatott házba kerülnénk, és hiányérzetünk támad. Titokként őrizzük magunkban eltávozott szerettünk hiányát. Ez olyan seb, amely nem enyhül az idő múlásával, mindig újra meg újra felszakad. Olyan seb, amely még akkor is vérzik, miután begyógyul. Az ember azt hiszi, hogy többé nem tud majd nevetni, hogy soha nem lesz könnyû a szíve. Az élet folyása megváltozik. Olyan, mintha a sötétben tapogatózva araszolnánk előre, és közben nem látnánk, mi van előttünk, és nem tudnánk, merre haladunk. Elif Safak
5. A szeretett személy távozása nemcsak a saját elmúlásunkra világít rá, de eltávozik vele egy részünk is, magunkból is elveszítünk valamit.
6. Amit szeretünk, az szomorúságot, fájdalmat, szenvedést, bánatot, gyötrelmet okoz azáltal, hogy szeretjük. Buddha
7. Ha szeretünk valakit és elveszítjük, akkor semmink sem marad. Grégoire Delacourt
8. Csak egy szenvedés van, a szív magánya. Henry de Montherlant
9. Csak azokat szeretjük, akikért szenvedünk. Gustave Flaubert
10. Csak a magunk szenvedését tudjuk fölmérni, és csak a saját életünket érezhetjük fölöslegesnek. Paulo Coelho