Ideig-óráig viselhetünk az életben álszakállt és álruhákat, de egy pillanatban lehull rólunk minden jelmez és megmutatkozik a valóság. Egy mozdulat, egy szó, egy cselekedet végül is elárulja igazi jellemünket: az álarcosbál csak alkalmi lehet. S a találkozás egy jellem valódi sajátságaival a legnagyobb emberi élmény, melyben részünk lehet.

Kapcsolódó idézetek

1. Mindannyian álarcot viselünk, minden nap, és néha annyira belefeledkezünk, hogy elfelejtjük, kik is vagyunk valójában. És néha, ha szerencsénk van, jön valaki, aki megmutatja, hogy kik akarunk valójában lenni, hogy kinek kellene lennünk.
2. Mind álarcot viselünk, különféle okokból. Néha azért veszünk fel egy álarcot, mert valójában eggyé szeretnénk válni vele. Néha azért viseljük, mert képtelenek vagyunk szembenézni azzal, ami alatta van. Néha azért viseljük, mert valaki más szeretne minket másnak látni. És néha azért viselünk álarcot, hogy ne derüljön fény személyünkre. De az a baj az álarcokkal, hogy bármelyik pillanatban leránthatják rólunk őket!
3. A nagyvilági életben szükségünk van olyan arckifejezésekre is, amelyek nem mások, mint álarcok. Némely embernek csak akkor látszik meg az igazi arca, amikor a halál csinálja azt. Krúdy Gyula
4. Nincs az a magánélet, ami ne lenne leleplezhető. A civilizált világban nem lehet titkot tartani. A társadalom olyan, mint valami álarcosbál, ahol mindenki eltitkolja az igazi személyiségét, de rejtőzködés közben lelepleződünk. Ralph Waldo Emerson
5. A jelmezbálban az a legjobb, hogy az ember kibújhatik a saját bőréből, hogy más lehet, tökéletesen más, mint aki a valóságban. (...) Hogy az ember néhány óráig azt játszhatja, hogy megváltozott, elvarázsolták, idegen és ismeretlen lett hirtelen. Szabó Magda
6. Az élet egy nagy szerepjáték. Mindannyian játsszuk az általunk választott karaktert, és csak egy dolog van ami kizökkenthet minket a szerepünkből, s az nem más, mint a szerelem. Mikor jön valaki, aki az első perctől kezdve átlát rajtunk, az ő szemében az álarcunk lehull és megsemmisül. Csupán az igazi énünk érvényesül, ha akarjuk, ha nem, és ez az, ami néha annyira megrémít minket, hogy legszívesebben hanyatt-homlok menekülnénk, de hamarosan rájövünk, hogy e nélkül nincs értelme az életünknek.
7. Ilyenek az emberek. A nyájasság csak álarc, de ha kiderül, hogy valakiből már nincs hasznuk, sőt az akar kérni tőlük, akkor ledobják az álarcot, és megmutatják az igazi arcukat. A közömbös, részvétlen, kegyetlen arcukat.
8. Többnyire álruhában érzem magam. (...) Vagy talán olyasvalakinek, aki rengeteg emberből tevődik össze. Talán egyre csak fölhalmozzuk ezeket az új meg új énjeinket. Magunkkal cipeljük őket, ahogy jó és rossz döntéseket hozunk, elcsenünk ezt-azt, elcseszünk ezt-azt, földerülünk, kiborulunk, összezuhanunk, szerelembe zuhanunk, az orrunkat lógatjuk, lógunk a szeren, meglógunk a világ elől, magasba törünk vagy törünk-zúzunk. Jandy Nelson
9. Ha mi és a másik álarcot visel, az nem kapcsolat, hanem álarcosbál. Amennyiben ezt viccesnek találjuk, és jól szórakozunk a maszkokon és a játékokon, akkor örüljünk neki! A tapasztalat azonban sajnos azt mutatja, hogy ezek az álarcosbálok szomorúak és lehangolóak szoktak lenni. Nem egyesítenek, hanem szétválasztanak, nem késztetnek álmodozásra, hanem nem hagynak aludni.
10. Mindnyájan álarcot viselünk. Õk is, én is - mindenki. Mutatunk egy arcot - az énünk egyik arcát - a világnak, egymásnak, és ez az arc olyannak mutat, amilyennek szeretnénk, hogy lássanak. És hogy mikor melyik arcunkat öltjük fel, attól függ, kivel vagyunk éppen, vagy hogy tudunk legjobban megfelelni mások elvárásainak.