Ugrás a tartalomra
Jelenünk a múlt nyomaitól hemzseg. Valóságos történetek vagyunk önmagunk számára; elbeszélések. Én nem az a hústömeg vagyok, amelyik e pillanatban szétterül a heverőn, és a laptopján leüti az "a" betût, hanem a gondolataim: ez vagyok én, telis-tele az éppen leírandó mondat nyomaival; én magam vagyok: anyám gyengédsége, az a derûs komolyság, amellyel apám irányított; én magam vagyok: a serdülőként tett utazások, az olvasmányaim, amelyek rétegről rétegre leülepedtek az agyamban, szerelmeim, kétségbeesett lelkiállapotaim, baráti kapcsolataim, mindaz, amit írtam, amit hallgattam, az emlékezetembe vésődött arcok. Mindenekelőtt az vagyok, aki egy perccel ezelőtt öntött magának egy csésze teát. Az vagyok, aki egy pillanattal korábban bepötyögte ennek a számítógépnek a billentyûzetébe az "emlékezet" szót. Az vagyok, aki egy pillanattal ezelőtt kigondolta ezt az éppen most kiegészítendő mondatot. Ha mindez eltûnne, vajon léteznék-e akkor is? Én ez a hosszú regény vagyok: az életem.
Kapcsolódó idézetek
-
Valójában emlékeinkért élünk. Minden nap, minden órában, másodpercben, a végtelen sok pillanatban, és e végtelenül sok pillanat végtelenül sok benyomásában úgy érezzük, hogy világban-létünk energiáit gyûjtjük. Számunkra ezt jelenti az én létezése: az, ami emlékké lesz, egyszerre idő és időtlenség, jelen, a jelen áttûnése a múltba, és még inkább a jövőbe: a megtörtént áttûnése az emlék jövőjébe.
Beney Zsuzsa
-
Az emlékezet összeköti mai énem azzal, aki egykor voltam. Így adunk újra és újra értelmet mindannak, amiről azt gondoljuk, egyszer már biztosan a miénk volt.
-
Van az emlék (...). Valaki itt hagyta őket. Valaki, aki elment. De hagyott valamit. Sok emléket. Sokszor felidézhetetlen, már csak foszlányokban, érzésekben, félelmekben, fájdalmakban, apró örömökben, pillanatokban élő emléket. Amelyek itt vannak egy darabka hangban, néhány képben, teleírt füzetekben, néhány hátrahagyott ecsetben, ecsetvonásban. És benned. Mert nem csak emléket hagyott. Annál sokkal többet. A valóságot. Az életet. Az emléket, amely tovább él. Nem szavakban, nem gondolatokban, nem tettekben, és nem tárgyakban. Hanem magában az életben. Egy másik életben. Ami az övé is. Így válik az emlék jelenné, jövővé. Lehet ennél többet hagyni?
Csitáry-Hock Tamás
-
Ma még mindannyian egyszemélyes orális kultúrák vagyunk. Átírjuk a múltat, hogy megfeleljen a szükségleteinknek, és alátámassza a történetet, amelyet magunkról mesélünk. Emlékeink révén mindannyian osztozunk személyes történelmünk haladó szellemû értelmezésének bûnében, folytonosan úgy tekintve korábbi énünkre, mint a jelenlegi dicső énünkhöz vezető, újabb lépésre.
Ted Chiang
-
Jelen nincs. Ez csak egy szó. Egy elvont fogalom, valójában nem létezik. Jelenleg éppen írok, de ez csak azt jelenti, hogy egy gondolatfolyamban állok, próbálom szavakba fagyasztani azt, ami tudatomban már régen eliramlott, s várom, hogy mi jön még a jövőmből felém. De még egy ezermilliomod másodpercem is folyamatos változásban van: a jövő múlttá válik, anélkül hogy jelen lenne. Életünk olyan, mint egy filmszalag, amelyben nincsenek állóképek.
Müller Péter
-
Az ember emlékekből áll. Ennyi vagyunk. Egy-egy rabul ejtett pillanat, egy hely szaga, jelenetek újra- meg újrajátszva egy kis színpadon. Mi magunk is emlékek vagyunk, történetekre fûzve - amiket elmesélünk magunknak magunkról, miközben átesünk az életünkön a holnapba.
Mark Lawrence
-
Egy napját nem tudom megfogni és körülhatárolni életemnek, mert a mai napomban benne van a tegnap emléke és a holnap vágya, sőt úgy érzem, hogy az egész múltam és egész jövőm bizonyos értelemben benne foglaltatik mindennapi életemben. Ahogyan személy szerint folytatásnak és kezdetnek érzem magam a világban, ugyanígy napjaim is folytatásai és kezdetei a történelmi folytonosságnak, úgy mondhatnám: a jelenben létezem, és az időtlenségben élek. Néha majdnem kétségbeejtő ennek a tudata, máskor azonban boldogsággal tölt el az az érzés, hogy az egyetemesség része vagyok, s hogy a világ ezer történését, az emberi küzdelmek sokértelmûségét, a tengerek vadságát és a virágok szelídséget, a lemondás szomorúságát és a kezdeményezés örömét, a múltat és a jövőt egyszerre hordom a tudatomban. Néha majdnem kétségbeejtő ez a határtalanság, (...) és én mégsem kívánok változtatni rajta. Nem akarok eltelni magammal, nem akarok dogmákba vakulni és formulákat szajkózni. Nem leélni, hanem megélni kívánom az életemet.
Kassák Lajos
-
Az előre megírt szöveg nem jó. Jegyzetpontokban gondolkodom, és mindig hozzáteszek az aznapomból vagy az éppeni érzéseimből, mert így születik meg belőle az, ami én vagyok.
-
Eddig féltem az emlékektől, nem akartam tudni róluk, ahogy a múltról se, mindig a pillanatnak éltem, úgy, hogy a jövő és a múlt nem létezik. De rájöttem, azok vagyunk, amiket az emlékeinkből fel tudunk idézni, és az, hogy minek tartjuk magunkat, nagyban befolyásolja, mi történhet majd velünk a jövőben.
Zakály Viktória
-
Az írás maradandóvá rögzíti a közlést. A betûkbe zárt gondolat, kérés, panasz vagy érzés nem enyészik el pillanatok alatt, mint a mindenkori jelenben keletkező és rögtön a múltba hulló emberi cselekvés: a beszéd. Ezért érzünk fokozott felelősséget minden egyes szó papírra vetésekor. Egy-egy meggondolatlan, az indulat hevében született írásmû sok későbbi kellemetlenség forrása lehet.