Keserû halál, hogy tőled el kellett örökre válnom. Hordom hát magamba rejtve égre nőtt, szikár magányom.

Kapcsolódó idézetek

1. A magány vaskos átok, fullasztó súlya nyom. Kit mindig megtaláltok, egyedül van nagyon. Fábri Péter
2. Olyan súlyosan boldogtalan vagyok, hogy az élet árnyékos oldalára vetett a halálod, hogy minden elmúlt, ami számomra az életet jelentette, hogy eltûntél, hogy nem talállak, szíved szakadhat meg ott, ahol most élsz, mert látnod kell kibuggyanó könnyeimet, érezve ahogy szívemet megcsavarja a gyötrelem. Szabó Magda
3. Ez a gyász: jelenléted és hiányod. Hogy holtodban halálom szenvedem. Hogy szerelmemben mindkettőnk magányát. Hogy azt remélem, mi reménytelen. Beney Zsuzsa
4. Mintha mély sír lettem volna, S benne lelkem a halál, Oly sötét volt álmaimban A sors, mely fölöttem áll. Vörösmarty Mihály
5. Sirasson meg engem, szerencsétlen lettem, Azok tettek azzá, akiket szerettem. Üres lett a szivem, üres lett utánok, Betöltötték kínzó, messze ûző álmok. Ady Endre
6. Ha arcomra nézel, üvölt róla a fájdalom, Mert akit szeretek, soha többé nem láthatom. Lelkemen áthatol egy érzés és átkarol a magány, Kivel örökké együtt leszel, nem én vagyok az a lány.
7. A bánat a részeddé vált, fájdalommá alakult. Egyre inkább elnehezült, és egyre mélyebbre húzott, ahol már senki nem tudott elérni téged.
8. Dacolnom kell a sorssal most, Szerelmem fénye végre ég, Elrepült előlem, s tán messze földön jár, Szívemmel látom őt.
9. Elmenni messze, magasba felrepülni, csapódni kőhöz, üvegként összetörni. Veled, mégis egyedül állni, csak állni szótlan, végleg összeforrva az életen túl, egy csókban. Kormorán
10. Én szenvedek, s pedig miattad, Miólta szívem elragadtad, Édes kegyetlenem! El-elhalok, mihelyt te jutsz eszembe. S így kell talán e gyötrelembe Örökre sínlenem. Csokonai Vitéz Mihály