Ugrás a tartalomra
Magas hegységben látunk egy völgyet, s azt fehér felhők egész tengere borítja. A felhők felszíne ragyogóan fénylik. Elindulunk a völgy felé. A levegő egyre párásabb lesz, majd fátyolos, az égbolt már nem kéklik; ritkás ködben találjuk magunkat. Hová lett a felhők tiszta felszíne? Eltûnt. Az átmenet fokozatos, nincs semmiféle felszín, amely elkülönítené a felhőt a magaslat tiszta levegőjétől. Érzékcsalódás lett volna? Nem; távolról így látszott. Ha jól belegondolunk, így van ez minden felszínnel. A tömör márványasztalt is ködnek látnám, ha az atomi skálán miniatûrré válnék. A világ dolgai mind elmosódottá válnak, ha közelről nézzük őket. Hol végződik pontosan a hegy, és hol kezdődik a síkság? Hol végződik a sivatag, és hol kezdődik a szavanna? Nagy szeletekre vágjuk a világot. Nekünk jelentéssel bíró fogalmakban kifejezve gondoljuk el, s azok egy bizonyos léptéknél bukkannak fel.
Kapcsolódó idézetek
-
Minél feljebb hágunk a hegyre, annál jobban fel kell öltözni. De mint emberek, teljesen levetkőzünk egymás előtt, mire felérünk a csúcsra. Ha máshol nem, de ott fent a magasban mindenki csak önmaga tud lenni. A Földön akkora emberek járnak, hogy az ember nem lát tőlük. Ha ott vagyok a sziklafal oldalában, akkorának érzem magam, mint egy porszem. Ha jön egy vihar, még akkorának sem. Ez a valós méretünk.
-
Az életünk olyan, mint egy utazás, sík területen sokáig túlságosan is egyenletes, könnyû és unalmas, a meredek emelkedőkön nagyon nehéz és kínos, de aztán a hegytetőn nagyszerû látvány tárul elénk, elragadtatást érzünk, a szemünk boldog könnyel telik meg, énekelni akarunk és azt szeretnénk, ha szárnyaink lennének! Majd pedig, mivel az ember nem maradhat ott, hanem folytatnia kell útját, ereszkedni kezdünk lefelé a túlsó oldalon, s annyira elfoglal bennünket az, hogy megvessük a lábunkat, hogy el is felejtjük, milyen élményben volt részünk odafenn a csúcson.
-
A felhők változnak, ahogyan a gondolatok is - néha súlyosak, viharosak, sûrûk, átláthatatlanok, máskor mesésen vattaszerûek. Ám akármilyenek is a felhők, a tiszta kék égbolt mindig ott van felettük.
Ruby Wax
-
Elvesztettem a célomat: tiszta köd itt minden. Köd és homály. Úgy érzem magam, mint egy hegymászó, aki a sziklafalon lógva nem lát mást, mint ami közvetlenül az orra előtt van, és nem tudja kivenni már a hegy tetejét, a csúcsot, a célt.
Fabio Volo
-
Az évek százával és ezrével múlnak el, de mi egyebet láthat bármelyik ember is az életből, mint néhány nyarat, néhány telet? Ránézünk egy hegyre, és azt mondjuk: örökkévaló. Annak is látszik... de az idő haladtával a hegyek kiemelkednek és eltûnnek, a folyók megváltoztatják az irányukat, a csillagok leesnek az égről, és hatalmas városok süllyednek a tengerbe. (...) Minden változik.
George R. R. Martin
-
Sejtelmem nem volt róla, hogy ilyen messze el lehet látni. Hogy van egy vonal, ahol az ég és a föld összeér. És azt sem sejtettem, hogy ilyen szabad is lehet az ember. Mintha a szél, ami a lélegzetet is kiszakította a számból, egyúttal kisöpört volna minden félelmet és kétséget is a fejemből. Hirtelen előbukkant a nap, és a felhőket félelmetes fényben játszó hegyekké, a tengert pedig csillámló végtelenné változtatta.
-
Ha az ember benn áll egy völgyben, akkor a völgyet nem tudja felülről látni, de ha elindul, akkor felfelé haladva már más a rálátása arra a völgyre, amit elhagyott. Nem mást lát, csak másként lát. Olyat is meglát, amit a völgyből nem vehetett észre. A kaptatón felfelé már fontosabbnak látszik a csúcs, az ég, ami nem azt jelenti, hogy az ember cserbenhagyná a völgyet, hanem csupán azt, hogy jelentősen kitágul számára a látóhatár.
Jókai Anna
-
Ahol emberek laknak, ott mindig ott lappang a sötétség. Ilyen az élet. A tökéletesség csak látszat. A felszín. Ha egy kicsit mélyebbre nézünk, rögtön előtûnnek a sötétebb árnyalatok. Ha egészen csontig hatolunk - a vaksötét.
-
Mi a reményt kínáljuk... Gondoljon a szivárványra! Szép, de megfoghatatlan. A legáttetszőbb fátyol, egy égi ív. Ha egyszer átmehetnénk a szivárvány alatt, és megtudhatnánk, mi van mögötte... ki tudja, hátha a szivárvány a csillagok felé nyíló kapu? S mégis, mihelyt megközelítjük, a szivárvány szertefoszlik.
-
Mire már azt hittük, hogy végre megérkeztünk, jön egy újabb kanyar,
És az a mihaszna szürke felhő fenn az égen vajon tőlünk mit akar?
Napunk eltakarva vannak, langyos eső mossa szennyesét,
Ilyenkor a világon mindig valaki elhagyja a kedvesét.
Quimby