Quimby

Sokáig boldog voltam én veled, De nem tart örökké semmilyen mágia, Ami megszületett, meg kell halnia.

Utáltam és szerettem, az lett megírva, hogy elvesszen. Ez a szív ott a porban az egyetlen, láttam magamat a szemedben.

Szoríts magadhoz mindent, ami fontos, és üvölts az ég felé, Mert amit nem becsülsz meg ma, az holnapra már mind az ördögé lesz. És aztán hívhatsz papot, gyónhatsz százszor, mámorba márthatod a fejed, De már soha többé nem felejted el, hogy ez volt az egyetlen egy kis életed.

Káprázat pusztán a történelem, Míg némán a vállára hajtom fejem, Elringat, marasztal, egésszé gyúr, Aztán unottan szétszed, mint legót az úr.

Utolér a múlt, mint a mögöttünk hagyott jövő, Cicomázd fel a sorsot, az mégiscsak előkelő.

Mire már azt hittük, hogy végre megérkeztünk, jön egy újabb kanyar, És az a mihaszna szürke felhő fenn az égen vajon tőlünk mit akar? Napunk eltakarva vannak, langyos eső mossa szennyesét, Ilyenkor a világon mindig valaki elhagyja a kedvesét.

A puritán ösztön és a szükség vezet, Szanaszét mardosom a tetemeket. És szíveket szórok a lábak elé, Hogy mutasson utat a vaknak hazafelé.

Nem veszekszem veled a szerelem zsoldján, én szerettelek, igaz, a magam módján.

Ha menekülnél, de nincs hova, Van a világűrben egy kis szoba, ahol a bánat súlytalan.

Szeretlek én, Élet, mert te olyan jó vagy hozzám. Ha néha el is vettél, később mindent bepótoltál.

Megálmodom, belelátom. Megkövetem, megkövetelem, Megszelídítem, megbánom.

Rezeg az emberben minden atom, És csak az téved el, aki él! De ha csak dünnyögsz, mardosod magad, És nyaldosod a sebeidet, Ami ma még az ajtón bejön, Holnap a kulcslyukon kimegy.

Nem sürgetem, nem várom, Nem bántom, nem sajnálom, Nem sajnáltatom magam, magam adom.

Lassíts le egy percre ember, leelőzted magad! De tudod, hogy nem tart örökké, hiszen volt már annyi jel, hogy ami egyszer volt, újra nem jön el.

Nézek az égen át begyulladt szemekkel. Reszket a félhomály, hát szeress vagy eressz el.

Voltam Keleten jártam Nyugaton déli legelőn északi ugaron sorstalan utakon fejvesztve kutatom őt nem tudom, hol lakom.

Azóta szüntelen őt látom mindenhol. Meredten nézek a távolba, otthonom kőpokol, szilánkos mennyország. Folyékony, torz tükör szentjánosbogarak fényében tündököl.

Szeretet nélkül minden ház üres, Minden városka lakatlan, Minden zseni ügyetlen, Félős nyuszi csak a kalapban.

Sorra tûnnek el mellőlem a srácok, mindegyiknek jobb dolga akadt. Zajos magányban foszforeszkálok a sápadt fényû telihold alatt.

Vannak jó szelek s persze rosszak is, bár a hullámok mögött vár ránk a part, de semmilyen szél nem jó annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart.