Miért lobogjon örökké életünk lángja? Nem érti, ki a földön áll, bilincsbe zárva. A sorsot kísértik - mondja -, de ugyan mivégre? Miért hajtja az embert nyughatatlan vére? Várjuk talán merengve, míg leszáll az alkonyat? Nem nyerünk egyebet, csak elveszett álmokat.

Kapcsolódó idézetek

1. Itt áll az út, de le van zárva. Vajon a pokolba vinne vagy a mennyországba? Érzem a súlyát, de nem elég tiszta, hogy keresztültörjek vagy forduljak vissza. Fájdalom, könny és évekig éjjeli szerelem, mosoly éltető fénnyel, mit hoz a sors, sohasem látod, de bármerre vezet, végig kell járnod!
2. Megverjük magunkat a mások iránti vaksággal. Az emberi sors, pontosabban az emberiben megnyilatkozó isteni sorsa: várni, amíg elmúlik a magunk vagy a mások vaksága, amíg a szemek kitárulnak, a szívek befogadnak. Generációk múlnak, évszázadok telnek ebben az örökös várakozásban; és soha nem lesz vége, sosem érkezik el a pillanat, amikor mindenki mindent és mindenkit felismert. Kertész Imre
3. A halál olyan, mint valami rejtélyes dolog, egy folyamatos kérdés, ami még a legboldogabb napjainkban is foglalkoztatja gondolatainkat. Ha végül úgyis meg kell halnunk, akkor mi értelme van az életnek? Minden embert ez a kérdés foglalkoztat, erre keres választ. (...) És ha meg is találjuk rá a választ, az még nem jelenti, hogy valaminek a birtokában vagyunk, hanem azt, hogy attól kezdve szabadon élhetünk. Susanna Tamaro
4. - Miért csinálják? Miért áldozzák fel az emberek az életüket? - Ha valaki eltávozik, annak vége. A múltja, a jelenne, sőt még a jövője is eltûnik. Bevetésen a halál, dicsőn vagy dicstelenül, de mindig túl gyorsan érkezik. Nem válogat. Ám még a halálukon levőknek is vannak álmaik. Abban viszont mind megegyeznek, hogy vannak számukra fontos dolgok: szülők, gyermekek, barátok, szerelmek. Azok, akik pótolhatatlanok. Megbíznak egymásban és segítenek. Azok, akikkel születésünk pillanatában találkozunk, és a halálunkig mellettük élünk. Végül ezek a láthatatlan fonalak az idő múlásával erősebbé válnak a legerősebb kötélnél. Nehéz elmagyarázni. Mindannyian a kör részei vagyunk. A kör pedig a mi családunk.
5. Milyen furcsán is van berendezve ez a mi világunk (...). Milyen különösen, milyen megfoghatatlanul játszik velünk a sorsunk! Megkapjuk-e tőle valaha is, amit kívánunk? Elérjük-e valaha is azt, amiért készek vagyunk minden erőnkből küzdeni? Dehogyis! Minden éppen ellenkezőképpen történik. Nyikolaj Vasziljevics Gogol
6. A megkínzott szellem keresi a menekvés mechanizmusát, az érzékek eltompulnak az ismételt sokkok nyomán, és az ember úgy érzi, hogy a világot sok baj és szerencsétlenség árnyékolja be, hogy valamivel több vagy kevesebb nem is számít. Csupán egyvalamink marad, amit nem lehet tőlünk elvenni: hogy bátorsággal és méltósággal cselekszünk, és ragaszkodunk az eszményeinkhez, amelyek értelmet adnak az életnek. Dzsaváharlál Néhrú
7. Az emberi élet (...) szünet nélküli megcsalt remények, kijátszott fáradozások s eldûlt munkálódások rövidebb vagy hosszabb lánca. A bizatlankodás, bátortalan lét mindenütt keseríti földi pályánkat, hanem ez emberi sorsunk, melyet elszánással tûrnünk kell, s azon okbúl tûrnünk is lehet, mert annak kellemetlen súlyát felettébb könnyítnünk hatalmunkban van. Széchenyi István
8. Furcsa sors a miénk: a Cél, míg ûzzük, illan, s mindegy, hová libeg, hisz úgy sincsen sehol! De az Ember elé remény reményre csillan s pihenést úgy keres, hogy őrültként lohol. Charles Baudelaire
9. Mindenki a maga végzetét hajszolja s nem a másét (...). Nem választhatunk. Aki felismeri a végzetét s mégis az ellenkező irányt választja, végül éppúgy ugyanoda ér s éppúgy számot kell adnia ugyanabban a szabott órában, mert minden ember sorsa és végzete éppen akkora, amekkora a világ, melyben lakozik, és amelyben minden ellentét egyaránt benne foglaltatik. (...) Az egyenes és a görbe út végül is egy és ugyanaz, és most, hogy itt vagy, mit számítanak az évek, melyek elteltek azóta, hogy utoljára találkoztunk? Oly téveteg az emberi emlékezet, és ami megtörtént, alig különbözik attól, ami sohasem létezett. Cormac McCarthy
10. Ha egy bûn büntetlenül marad, a világ kizökken. Ha a bosszú elmarad, az egek szégyenkezve néznek le ránk. Nekünk is meg kell halnunk, hogy a bosszú köre bezáruljon. Így adunk hírt a bátorságunkról, hogy a világ megtudja, hogy kik voltunk és mit tettünk. (...) Egyikünk sem tudja, hogy meddig fog élni, mikor jön el az ő ideje. De hamarosan csak ennyi marad rövid életünkből, a büszkeség, mit gyerekeink éreznek, mikor kiejtik nevünket.