Megverjük magunkat a mások iránti vaksággal. Az emberi sors, pontosabban az emberiben megnyilatkozó isteni sorsa: várni, amíg elmúlik a magunk vagy a mások vaksága, amíg a szemek kitárulnak, a szívek befogadnak. Generációk múlnak, évszázadok telnek ebben az örökös várakozásban; és soha nem lesz vége, sosem érkezik el a pillanat, amikor mindenki mindent és mindenkit felismert.

Kapcsolódó idézetek

1. Ha sorsa szenvedéssel sújtja az embert, akkor ebben a szenvedésben is feladatot kell látnia (...). Az embernek a szenvedéssel szemben is át kell küzdenie magát annak tudatáig, hogy ezzel a szenvedésteli sorssal is úgyszólván egyszeri és egyedülálló lesz az egész világmindenségben. Ezt a sorsot senki nem veheti le a válláról, nem szenvedheti el helyette. Abban azonban, ahogyan ezt a szenvedést elviseli, benne rejlik egy kimagasló teljesítmény egyszeri lehetősége is. Viktor Emil Frankl
2. Embernek lenni nehéz. Az emberi sors küzdelmet jelent, olyan életet, melyet a születéstől a haláláig végigkísér a félelem és a szenvedés. És ez mindjárt az idejövetel pillanatában kiderül. Manapság, amikor az élet értelmével együtt az eget is ellopták a fejünk fölül, nem illik erről beszélni. Minél sötétebb egy társadalom, annál kevésbé vállalja az emberélet tragikus valóságát, annál inkább próbálja becukrozni és színes papírba csomagolni a nehézségeket. Müller Péter
3. Miért lobogjon örökké életünk lángja? Nem érti, ki a földön áll, bilincsbe zárva. A sorsot kísértik - mondja -, de ugyan mivégre? Miért hajtja az embert nyughatatlan vére? Várjuk talán merengve, míg leszáll az alkonyat? Nem nyerünk egyebet, csak elveszett álmokat.
4. Van, hogy évekre szeretnénk megállítani a pillanatot és van, hogy évekig várunk egy pillanatra, de olyankor nem várnak velünk. Egyedül maradunk, magunkban, a saját igazságunkkal. Lehetetlenül remélve, hogy az fog győzni, de mindig csak veszít. Azután egyszer csak elérkezik a pillanat, de addigra az a pillanat már sorsfordító is lehet, és amit elvesztettnek hittünk, újra felbukkant előttünk. Amit addig átoknak gondoltunk, az ellenkezőjére fordul, és azok között találsz új családra, akik veled együtt elvesztették azt.
5. Nem minden sebünk látható. A lélek sebei gyakran évekig véreznek. Ha valaki ezt megérzi, akkor inkább ellökjük, nehogy be kelljen ismernünk, hogy valami fáj, valami, ami egyszer régen történt. Valami, ami már évek óta visszatart attól, hogy a saját életünket éljük. Amire annyira vágytunk, és amiért küzdeni is fogunk. De néhányan közülünk már elég sokáig harcoltak érte, a nagy szerelemért. És valamikor be kell látnunk, hogy a sors talán egészen más jövőt szánt nekünk. Egy jövőt teljesen egyedül.
6. Szerte a világon emberek milliói küzdenek azért, hogy életüket örökre megváltoztassák, könnyebbé tegyék; eközben azonban nekik is fájdalommal kell tudomásul venniük, hogy a megoldásokat nem a körülmények diktálják. A sorsunk bennünk van. Shirley Maclaine
7. Tudjuk, hogy ahol bármilyen emberi kapcsolat van, ott az erős kizsákmányolja a gyengét. Ez a harc, ez a szörnyû szenvedés az ember elkerülhetetlen sorsa. Eduardo Mendoza
8. Az ember rájön, hogy amint megváltoztatja gondolatait a dolgokról és más emberekről, a dolgok és más emberek megváltoznak vele szemben. Radikálisan változtassuk meg gondolatainkat, és el fogunk képedni, milyen hatással lesz életünkre. Az ember nem azt vonzza, amit szeretne, hanem ami rá hasonlít. Az istenség, amely sorsunkat alakítja, mi vagyunk. Saját magunk.
9. A sors már csak ilyen, sajnos olyan, hogy előre nem tudjuk, nem ismerjük, a magunk sorsát is csak érezzük, sejtjük, mert valamire születtünk, valamire, amit más nem érezhet, nem tudhat. Egymás gondolatait sem tudhatjuk. Összenőhetünk egy kiadós élet alatt, egy hosszú együttlét során, akár azonosulhatunk is életünk társával, hasonlóvá is válhatunk, összehangolhatjuk szokásainkat, ruházatunkat, ételeinket, elveinket, szellemeinket, de gondolataink akkor is csak a mieink maradnak. Nagy Bandó András
10. Furcsa, milyen könnyen mondunk ítéletet egy másik ember fölött, mindaddig, amíg nem hiányzik. Amíg el nem ragadja tőlünk a sors. És azért veszítjük el, mert soha nem is tartozott igazán hozzánk. Carlos Ruiz Zafón