Ugrás a tartalomra
- Milyen színû a szomorúság? - kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. - Hallod? Azt kérdeztem, milyen színû a szomorúság?
- Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék.
- Az álmoknak is van színe?
- Az álmoknak? Azok alkonyszínûek.
- Milyen színû az öröm?
- Fényes, kis barátom.
- És a magány?
- A magány az ibolya színét viseli.
- Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol. A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát.
- És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színû a szeretet?
- Pont olyan, mint az Isten szeme - válaszolt a fa.
- Na és a szerelem?
- A szerelem színe a telihold.
- Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! - mondta a csillag.
Majd messze az ûrbe bámult. És könnyezett.
Kapcsolódó idézetek
-
- Néha én is álmodom a szerelemről. Nem is tudom, mit; reggelre mindig elfelejtem. Égig érő jegenyékről álmodom? Folyóról, aminek nincsen partja? Csak azt tudom, olyan örömöm sosem volt még, mint amikor a szerelemről álmodom.
- Öröm a szerelem? Csak öröm?
- Mi más lenne?
- Azt hittem, pusztulás is. A leggyönyörûbb pusztulás: megszûnhetek, és akkor is vagyok.
Gyurkó László
-
Ah, a szív is úgy nyilik meg,
Mint sötétben a szemek.
Boldogságban zárva tartja
Rózsaszínü ajtaját,
Az örömnek gazdag árja,
Hogy ne fojtsa el lakát;
Búban, kínban, szenvedésben
Titkos mélyeit kitárja,
Hogy, ha még van, a reménynek
Elfogadja sugarát.
Vörösmarty Mihály
-
- Tényleg olyan ritkák a boldog pillanatok? - kérdezte aznap este a csillag.
A fa épp leeresztette szempilláit, hogy kipihenje magát. Megmozzantotta ágait, és álmosan felelte:
- Nem... nem. Nem annyira ritkák. Csak hát... az emberek az eszükkel hajszolják azokat a pillanatokat. Pedig az - hogy mondjam neked? - a szív ügye.
- Mesélj nekem a boldog pillanatokról!
- Hagyjál most, álmos vagyok. (...)
- Adj nekem egy boldog pillanatot. Aztán hagylak aludni.
- Szeretlek! Nagyon!
- Jó éjszakát! - mondta a csillag leírhatatlanul boldogan.
-
Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az üzletemberem szemében aranyból voltak. A csillagok viszont mind-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak. (...) Mert én ott lakom majd valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak! (...) S ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. Mindig is a barátom leszel.
Antoine de Saint-Exupéry
-
Az igazi szerelem mindig szomorú. Az igazi szerelem az örök vágyódás a szenvedések változó formája, a szenvedés pedig szomorú. Az igazi szerelem a legszebb, legcsodásabb szomorúság.
-
A szerelem kimeríthetetlen forrás. Határos a csodával, ha nem a csoda maga. Változatossága és színei vetekszenek a csillagok számával. Hasonlít a tengerhez; szépséget és fájdalmat bőven mér.
Vavyan Fable
-
A szeretet olyan, mint a Nap, amelynek a melegétől időnként megfosztanak minket a felhők. A Nap azonban mindig ott van az égen. Az élet hol boldogságot, hol meg csalódást ad nekünk, de a bennünk élő szeretet ettől nem lesz kevesebb.
-
Láttam a holdat, a napot az égen,
Láttam a könnyeket az Õ szemében,
Láttam az arcát, ahogyan elrohant,
Lassan megértettem miért boldogtalan.
Edda
-
Mi kormányozza a szívet? A szerelem? Mi sem bizonytalanabb. Azt lehet tudni, milyen szenvedni a szerelemtől, de azt nem, mi a szerelem. Most megfosztottság, megbánás, üres kéz. Szárnyaszegett lettem; a szorongás maradt nekem. Pokol, ahol minden a mennyre emlékeztet. Mégis pokol. Ami ürességet támaszt bennem, azt életnek hívom és szerelemnek. Kezdet, erőszak, szakítás, világa hunyt, megszakadt szív, sós ízû könny, sós ízû szerelem.
Albert Camus
-
Annyiféle a szomorúság, ahány órája van az életünknek. És valószínûleg még annál is több. És mindegy, hogy tudod-e, honnét jön ez vagy az a szomorúság. Hozzátartozik az életünkhöz. Ha engem kérdezel, szerintem még az állatok is szomorúak. És talán a fák is. Csak a kövek nem. Azok csak feküsznek, és nem csinálnak semmit. De ki vágyna erre?
Robert Seethaler