Néha úgy tûnik, mintha tegnap történt volna. Elballagtunk a középiskolából, elbúcsúztunk. 17 vagy 18 évesen megtapasztalod azt az érzést, hogy soha senki ebben a világban nem állt még ilyen közel hozzád, nem szeretett ekkora hévvel, nevetett ennyire erősen, vagy törődött ennyire. Néha úgy tûnik, mintha tegnap történt volna, de néha olyan érzés, mintha egy idegen emléke lenne.

Kapcsolódó idézetek

1. Nem könnyû a változások, fordulópontok, átrendeződések korszakában élni. Ilyen érzés kamasznak lenni. Mintha csak valaki átrendezte volna a szobádat a tudtod nélkül, anélkül, hogy megkérted volna rá. Hirtelen minden ismeretlen, teljesen más, te pedig ott állsz az új szobádat fürkészve, és arra gondolsz: mi ez a váratlan változás? Mi történt itt? Hol vannak a játékaim, az érzéseim, a biztonságom és az ismerős illatok? Hová lett mindez? Ez itt az enyém lenne? Linn Skaber
2. Figyeltem, ahogy gesztikulál, mintha egy felnőttet utánozna. És akkor egyszer csak rám tört az az érzés. Váratlanul, minden figyelmeztetés nélkül. Minden szülővel megesik néha. Nézed a gyerekedet egy teljesen hétköznapi pillanatban, nem egy iskolai előadáson vagy egy sportversenyen, és egyszer csak rádöbbensz, hogy ő jelenti az egész életet számodra, és egyszerre vagy meghatott és rémült, szeretnéd megállítani az időt. Harlan Coben
3. Nem járok osztálytalálkozókra, de értem, hogy mások miért teszik. Miattuk úgy érezheted magad, mint már nagyon régen. Kényelmes, ismerős, kicsit olyan, mintha hazamennél. Látod, milyenek lettek az emberek, amikor már valóra váltották az álmaikat, vagy amikor elvesztették az álmaikat. Vagy talán meglátod, hogy megtalálják azt, amit mindannyiunknak meg kéne, új reményeket és álmokat.
4. Vannak emberek, akik szépen lassan a múltunkká válnak. Eleinte reméljük, hogy talán van helyünk az életükben, de ahogy telnek a hetek, hónapok, észrevesszük, hogy aki régen a mindennapjaink része volt, az szépen lassan elfakul. Az arca, az emlékek homályossá válnak. Azt hiszem, ekkor történik meg a továbblépés kezdete. A világ legfelszabadítóbb érzése. Ekkor vagyunk képesek befogadni az ajándékokat.
5. Gyerekkorában az ember minden évben más személyiség lesz. Ez általában ősszel következik be, iskolakezdéskor, amikor elfoglalja a helyét a következő osztályban, és maga mögött hagyja a nyári vakáció zûrzavarát és letargiáját. Akkor a legszembetûnőbb a változás. Később már összemosódnak a hónapok és az évek, de a változások attól még folytatódnak. A múlt hosszú ideig könnyen és látszólag automatikusan hullik le az emberről, örökre. A jelenetei nem is annyira eltûnnek, mint lényegtelenné válnak. És aztán jön egy hirtelen kanyar, és ami már rég elmúlt és lezárult, újra a felszínre tör, figyelmet követel, kezdeni kell vele valamit, bár nyilvánvaló, hogy a világon semmit nem lehet már kezdeni vele.
6. Amikor 16 éves vagy, mindenkibe beleszeretsz. 17 évesen megismersz valakit, akit különlegesnek hiszel, de hamar 18 leszel, és már túl is vagy az első csalódáson. Mire betöltöd a 19-et, megtalálod azt, akit mindig is kerestél, de az érzések gyorsan változnak, és 20 évesen újra kezdenél mindent. De legbelül tudod, hogy valaki csak rád vár.
7. Néha észre sem veszed, hogy valami megváltozott, azt hiszed, hogy te te vagy, és az életed nem változik. De egy nap felébredsz, körülnézel és már semmi sem ismerős, egyáltalán semmi.
8. Vannak olyan emberek, akik képesek azt érzékeltetni veled, hogy rajtad kívül nincs senki a világon, aki fontosabb volna számukra. Ez hol másodpercről másodpercre történik, hol annyi év alatt, amennyi kitesz egy egész életet, de egyszer csak a szemedbe néznek, őszintén rád mosolyognak, és máris beléjük szerettél.
9. Sosem éreztem magam elevenebbnek, sosem éreztem magam nagyobb biztonságban és bizonyosságban, mint vele. Mintha megszûnnék önállóan létezni, mégis ettől érzem úgy, hogy végre igazán létezem. Ez nem kamaszos rajongás vagy múló szeszély. Annyira igazi, amennyire csak igazi lehet. Az a sorsom, hogy itt legyek vele. Az a sorsom, hogy rátaláljak. Talán illúziókba kerget ez a mohó vágyakozás, de itt és most, ebben a pillanatban szívem minden dobbanásával úgy érzem, hogy ő az igazi. Külön-külön mindketten szenvedünk. Együtt meghódítjuk a világot. S ha ettől nyálasnak és naivnak tûnök, pont nem érdekel.
10. Mindenki tudja, hogy egy nap bekövetkezik. Természetes, hogy átéljük a szüleink halálát. De amikor eljön az idő, rájövünk, hogy mégsem készültünk fel rá. Üres gyász kerít hatalmába, az ember felnőtt létére elhagyott gyermeknek érzi magát. Szomorúságot érzünk az elvesztegetett idő miatt, megbánást mindazért, amit nem mondtunk ki, és hálát mindenért, ami szép volt. Cecilie Enger