Ugrás a tartalomra
Nem hinném, hogy bárki bármin keményebben dolgozna, mint egy serdülőkorú azon, hogy elfogadják, befogadják a többiek. Még az Egyesült Államok elnöke is olykor elmegy szabadságra, a légi irányítók is lazítanak néha, de ha megnézünk egy átlag iskolás gyereket, az napi huszonnégy órában és az egész iskolaévben, szünet nélkül görcsöl (...) azon, hogyan lehet betörni a belső körbe, a kiválasztottak szentélyébe. Nos, itt a trükk: nem rajtunk múlik. Csak az a fontos, hogy mások mit gondolnak arról, hogyan öltözöl, mit eszel ebédre, mit nézel a magasságos tévében, milyen zenét hallgatsz az iPodon. Mindig is azon törtem a fejem, hogy ha csak a mások véleménye számít, akkor vajon lehet-e az embernek egyszer az életben sajátja?!
Kapcsolódó idézetek
-
Előnye is van annak, ha valaki elvonul a világtól: jobban tud önmagára koncentrálni. Ugyanakkor pont ez a gond is: az ember csak magára figyel. Ha valaki egész nap önmagára gondol, az egyfajta önkényeztetés - vagyis pont olyasmi, amivel a felnőttek a kamaszokat szokták vádolni. Szerintem nagyon fontos beszélgetni egymással, mert az ember csak így ébredhet rá, hogy nincs egyedül, hogy másoknak is vannak hasonló, vagy éppen teljesen más problémái. Borzasztó unalmas lenne egész nap saját magunkon gondolkodni.
-
A felnőttek (...) azt hiszik, már mindent tudnak. Felnőnek, könnyen felejtenek, és ahelyett, hogy nyitottak lennének és fejlődnének, inkább megválasztják, hogy miben higgyenek, és miben ne. De az ilyen dolgokat nem lehet megválasztani: az ember vagy hisz, vagy nem. (...) Cinikusabbak, elvesztik a hitüket, és csak azokat a dolgokat akarják tudni, ami a napi életüket segíti. A többi nem érdekli őket. (...) Pedig a többi teszi az életet.
Cecelia Ahern
-
Hadd mondjam el, mi a véleményem a gyerekekről! Bennük van a küszködés, már amikor megérkeznek. És amikor a kezünkben tartjuk ezeket a tökéletes kis gyermekeket, nem az a feladatunk, hogy azt mondjuk, "Nézzétek csak meg, hát nem tökéletes? Az a feladatom, hogy ilyen tökéletes maradjon; hogy ötödikesen bekerüljön a teniszcsapatba, és hetedikesen meg egyből az egyetemre." Nem ez a feladatunk, hanem az, hogy rájuk nézzünk, és azt mondjuk, "Figyelj csak! Tökéletlen vagy, és küszködnöd kell majd, de érdemes vagy a szeretetre és a valakihez tartozásra." Ez a feladatunk. Mutassatok nekem egy így felnevelt generációt, és egyből vége lesz a ma ismert gondoknak!
Brené Brown
-
Mennyire nehéz megőrizni önmagunkat a többiekkel szemben! Látom a szemükön, hogy most azt gondolják: "én nem léptem volna ütemre", de jusson eszükbe, hogy akkor miért tapsoltak? Mindannyian igényeljük, hogy elfogadjanak, de higgyék erősen, hogy a meggyőződésük egyéni, a sajátjuk, még ha a nagy többség emiatt rossz szemmel néz is magukra, még ha a nyáj azt bégeti is: "neeem heeelyeees"! (...) Azt akarom, hogy leljék meg a maguk útját mihamarabb. Induljanak el rajta a maguk tempójában! Mindegy, hogy merre, mindegy, hogy hogyan, akár peckesen, akár kergén, bárhogyan!
-
Abban nem hiszek, hogy bárki életére receptet lehetne adni. Abban hiszek, hogy ha az ember képes arra, hogy elmélyedjen egy kicsit önmagában, akár csak tíz percig vagy negyed óráig, amikor nem engedi magára hatni a külvilágot, akkor rájön arra, hogy mi az üzenet, ami belülről szól. Hogy miért boldogtalan, mitől boldog, mit tehetne.
Jókai Anna
-
Az is lényeges, hogy ti mint szülők mit vártok el a gyerekeitektől. Segítetek levenni a válláról egy csomó megfelelni akarást, és biztatjátok, terelgetitek, hogy azt fejlessze magában, amit szeret, vagy azt követeltek meg, hogy kitûnő legyen? A gyerekek egy része annyira okos, hogy mint a szivacs a vizet, úgy szívja magába az információt. Elég csak figyelnie, tanulnia sem kell otthon. Szuper! Nagyszerû! A másik részük meg hazamegy, és két-három-négy órán át gyakorol, tanul, azután pedig szorong, ha valamit nem tud. Az ilyen gyerekből ugyanilyen, rettegő és megfelelni akaró felnőtt lesz, ami előbb-utóbb megbosszulja önmagát, mert a lelket nem lehet becsapni. Szóval, ne szívjátok a vérét! Ne akarjátok, hogy kitûnő tanuló legyen! Örüljetek, ha ez könnyedén megy, de ne várjátok el!
Soma
-
Az iskola, az a ruhatár, ahová gyermekeinket elhelyezzük, hogy fegyelmezett, erkölcsös, munkára motivált felnőttként kapjuk majd egyszer vissza, azt hiszi, hogy neki az a dolga, hogy a kis fejekbe minél több információt töltsön. Mivel ezt a mechanikus folyamatot a gyermekek kezdeményezőképessége, természetes aktivitása igencsak akadályozza, ezért a legtöbb iskola amolyan fegyelmező intézménnyé is alakult, ahol a kívánt célt, ha kell, erőszakkal is elérik. Pedig az iskolának afféle gyermek-"törzsnek" kéne lennie, kisebb-nagyobb bandákkal, ahol jó lenni, ahol mindenkit szeretnek, segítenek, ahol a gyermek, ha szükséges, érzelmi támaszt és vigaszt kap. Mellesleg persze tanulhatna is valamit, de ha egy tizenéves igazán meg akar valamit tanulni, azt rendszerint sokkal gyorsabban teszi, mint azt az iskola képzeli.
Csányi Vilmos
-
Nem szabad azt hinnünk, csakis az iskolától várható a gyerekünk boldogulása. Tanuljon, de ne szakadjon bele, ne szorongjon! Legyen gyerekkora, amikor a képességeit (észrevétlenül) fejlesztő, játszó gyermek lehet, nem pedig az állandó megfelelni akarástól parázó tanulógép.
Soma
-
A "felnőttek" általában lehetetlenül gazdálkodnak az idővel. Örökös várakozásban élnek, múlt és jövő szakadékában. Egyre várnak valamit (hol ezt, hol azt), mígnem elérkezik haláluk órája. Nem így a gyerekek. Õk egy szabad órába, egy délutánba, egyetlen percükbe is életük egészét ömlesztik bele, ahogy csak a nagyon gazdagok tudnak és mernek költekezni. (...) Míg a gyermekkort kinőjük, e lelki gyermekséget halálig megőrizhetjük.
Pilinszky János
-
Furcsa, hogy a kor előrehaladtával az ember mennyire másképpen gondolkodik a sorsról és a végzetről. Fiatalon még meg vagyunk győződve arról, hogy az élet csupa választási lehetőség. Ott állunk megannyi ajtó előtt, kinyitunk egyet, mögötte még több ajtó, ott is választunk egyet és így tovább. De nemcsak azt választjuk ki, hogy mihez akarunk kezdeni, hanem azt is, hogy mivé akarunk válni. És igazából még az sem zavar, ha hangos csattanással időről időre bezárul mögöttünk egy ajtó. Ahogyan az sem, hogy az ajtók közül sok ugyanoda vezet, ahová történetesen egy másik is. És az sem baj, ha az ajtó zárva van, hiszen ott van a többi, lehet újra próbálkozni. Az, hogy a választási lehetőség csupán illúzió, fel sem merül bennünk, hiszen csak azt akarjuk megtudni, hogy mi van az ajtó mögött, a mögött, amiről azt reméljük, hogy közelebb visz a titok nyitjához. Amíg ifjú az ember, így tekint az életre. Aztán valamikor, amikor az ember nagyjából az élete feléhez ér, megváltozik. Kétségek, csalódások, kudarcok, felesleges ismétlődések veszik át a kíváncsiság helyét. Lassan kezdjük felfogni, hogy már több ajtó van zárva előttünk, mint ahányon még benyithatunk. Egyre többet tekintünk hátra, ahelyett, hogy előre néznénk. Ami eddig jelentéktelen volt, annak hirtelen óriási súlya lesz.
Richard Russo