Brené Brown

Ami nem engedi, hogy kapcsolatot létesítsünk, az az, hogy félünk attól, hogy nem érdemeljük meg a kapcsolatot.

Hadd mondjam el, mi a véleményem a gyerekekről! Bennük van a küszködés, már amikor megérkeznek. És amikor a kezünkben tartjuk ezeket a tökéletes kis gyermekeket, nem az a feladatunk, hogy azt mondjuk, "Nézzétek csak meg, hát nem tökéletes? Az a feladatom, hogy ilyen tökéletes maradjon; hogy ötödikesen bekerüljön a teniszcsapatba, és hetedikesen meg egyből az egyetemre." Nem ez a feladatunk, hanem az, hogy rájuk nézzünk, és azt mondjuk, "Figyelj csak! Tökéletlen vagy, és küszködnöd kell majd, de érdemes vagy a szeretetre és a valakihez tartozásra." Ez a feladatunk. Mutassatok nekem egy így felnevelt generációt, és egyből vége lesz a ma ismert gondoknak!

Nem lehet megválogatni, mely érzelmeinket tompítjuk el. Nem lehet azt mondani, hogy ez itt a rossz része, itt van a sebezhetőség, a gyász, a szégyen, a félelem, és itt van a csalódás, na, ezeket nem szeretném érezni. Akkor kérnék szépen egy pár sört és egy diós-banános muffint. (...) Nem lehet a kemény érzéseket eltompítani, csak ha az érzelmi életünket, az érzelmeinket is eltompítjuk. Nem lehet szelektíve tompítani, úgyhogy ha eltompítjuk a rosszakat, eltompul az öröm érzése is, a hálaérzet is és a boldogságérzetünk is. És akkor persze rosszul érezzük majd magunkat, és keresünk majd valami célt, értelmet, és majd megint sebezhetőnek érezzük magunkat, és akkor majd megiszunk pár sört, és megeszünk egy diós-banános muffint, és ebből aztán egy ördögi kör lesz.

Minél jobban félünk, annál sebezhetőbbek vagyunk, és minél sebezhetőbbek vagyunk, annál jobban félünk.

A szégyen abból meríti erejét, hogy kimondhatatlan.

Ami sebezhetővé tesz, az tesz csodálatossá.

A bûntudat jó! A bûntudat segít, hogy ne tévelyedjünk el, mert a viselkedésünkről ad visszajelzést.

A szégyen nem éli túl az empátiát.

A bátor kiállás nem a győzelemre megy ki. Egy olyan világban, ahol a hiány és a szégyen dominál, a félelem az ember természetévé vált, a sebezhetőség felforgató dolognak hat. Kellemetlenül érinti az embereket. Néha egy kicsit veszélyes is. És vitathatatlan: azzal, hogy kimondjuk, amit gondolunk, hatalmas kockázatot vállalunk, azt, hogy esetleg megbánthatnak minket. De (...) semmi sem olyan kellemetlen, veszélyes, vagy bántó, mint az, ha az életemet egy kívülálló szemével nézem, és csak álmodozom arról, hogy milyen is lenne, ha bátran előlépnék, és a többiek tudomására hoznám, hogy én mit szeretnék.

Az, hogy kik vagyunk, és hogyan viszonyulunk a világhoz, sokkal inkább meghatározza, hogy milyen felnőtté válnak a gyerekeink, mint az, hogy mennyit tudunk a gyereknevelésről.

A szeretetet nem adjuk vagy kapjuk: olyasmi, amit ápolunk és nevelünk, olyan kapcsolat két ember között, amely csak úgy építhető ki, ha már létezik mindkettőjükben külön-külön - csak annyira szerethetünk másokat, amennyire önmagunkat szeretjük.

A szeretetet azzal ápoljuk, hogy a legesendőbb és legerősebb önmagunkat teljes mélységében megmutatjuk és megismertetjük a másikkal, és (...) az ajándékunkból kifejlődő spirituális kapcsolatot bizalommal, tisztelettel, kedvességgel és ragaszkodással becsüljük meg.

Az őszinte, szeretetteljes párbeszédhez komoly esendőségre van szükség. Arról kell tudnunk beszélni, hogy mit érzünk, mire van szükségünk, mire vágyunk, és képesnek kell lennünk nyitott szívvel és elmével meghallgatni a másikat. Esendőség nélkül nincs bizalom és intimitás.

Ironikus (és talán természetes is), hogy a kutatási eredmények szerint olyan területen bírálunk másokat, ahol magunk is ki vagyunk téve a megszégyenülésnek, és főleg olyanokon köszörüljük a nyelvünket, akiknek a mienknél is rosszabbul megy a sora. (...) Azért vagyunk egymással kegyetlenek, mert egymást használjuk ugródeszkának, hogy meneküljünk saját vélt szégyenletes hibáinktól.

Az empátia különös és hatalmas dolog. Nincs kész forgatókönyv rá. Nincs helyes és helytelen módszer. Egyszerûen figyelni kell, kitölteni a teret, visszafogni az ítélkezést, érzelmileg kapcsolódni a másikhoz, és átadni a csodálatos gyógyító erejû üzenetet: nem vagy egyedül.

Mindenkiben van szégyen. Mindig van bennünk jó és rossz, sötétség és fény. Ám ha nem jutunk dûlőre a szégyenünkkel, a küzdelmeinkkel, akkor elkezdünk abban hinni, hogy valami nagy baj van velünk - hogy selejtesek vagyunk, nem elég jók -, és ami még rosszabb: eszerint is kezdünk cselekedni. Ha igazán teljes szívvel akarunk élni, ahhoz esendőnek kell lenni. Az esendőséghez pedig meg kell birkózni a szégyennel.

Felkelni nap mint nap úgy, hogy szeretünk valakit, aki nem is biztos, hogy viszontszeret, akinek nem tudjuk garantálni a biztonságát, aki megmaradhat az életünkben, de el is hagyhat minket egy figyelmeztető szó nélkül, aki vagy hû lesz halála napjáig, vagy elárul minket holnap - na ez a sebezhetőség. És ha szeretünk valakit, akkor bizony érzelmileg kiszolgáltatottak leszünk. Igen, ez ijesztő, és igen, ez azt jelenti, hogy tárt karokkal várjuk, hogy akár bántsanak is minket - de őszintén, el tudunk képzelni olyan életet, amiben nem adunk és nem kapunk szeretetet?

A sebezhetőség megtalálható minden érzelem és érzés mélyén, mert érezni egyszerûen annyit tesz, mint sebezhetővé válni. Ha a sebezhetőséget gyengeségnek tartjuk, úgy az érzelmeket is gyengeségnek tartjuk. Elzárkózni a tulajdon érzelmi életünktől azért, mert túl nagy a kockázat, hogy sérülhetünk, olyan, mint faképnél hagyni azt, ami célt és értelmet ad az életünknek.

A hiány a sosem elég állapota. (...) Egy olyan kultúrában, amelyben minden arról szól, hogy mi minden hiányzik az életünkből, a hiány burjánzásnak indul. Biztonság, szeretet, pénz vagy energia - mintha mindenből több kellene. Mértéktelenül pazaroljuk az időt, hogy számon tartsuk, mennyink van, mennyit akarunk még, és hogy a többieknek mi mindene van, mi mindenre vágynak.

Ha az életünk azzal telik, hogy azt várjuk, hogy tökéletesek és golyóállóak legyünk, mielőtt belépnénk a küzdelmek arénájába, végső soron folyamatosan olyan kapcsolatokat és lehetőségeket áldozunk fel, amelyekből talán soha nem adódik több az életben.