Odalépett a sírhoz, és a fejfa fölé hajolt. Még nem tudta, milyen érzés lesz majd itt időznie most. Vett egy mély levegőt, és várta, hogy a szemébe szöknek majd a könnyek, mint mindig. De most nem így történt. És azt a súlyt sem érezte, amely máskor mindig a mellkasára nehezedett, valahányszor csak itt járt. Maga elé képzelte Jimet, a boldogabb időkre emlékezve, és bár most is érzett némi szomorúságot, a fájdalom már sokkal tompább volt. Ahhoz fogható érzés, mint amikor távoli hangszórót hallgat az ember. Halkan visszhangzott benne ez az érzés, egyre szelídebben, végül teljesen elhalva.