Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, merengj el hát egy percre e gazdag életen; szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem, az új falak tövében felhangzik majd szavam; magamban élem át már mindazt, mi hátravan, nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem.

Kapcsolódó idézetek

1. Nincs már semmi, ami gátol, Szemeimben tûz ég-lángol! Tudom miért, s merre menjek, Mögöttem múlt, előttem az élet!
2. Semmi nem lesz többé Olyan, mint rég, A múltam elmúlt, és mielőtt A jövőmet elvennéd, én Nem hagyom magam, Felállok újra meg újra, ha kell, Bárki bármit mondjon, Engem már nem érdekel! Tankcsapda
3. Nem volt elég lelkem a jóra, s nincs elég erőm rossznak lenni, nincs már se könny, se bûn, se semmi. Csak fáj a föld, az ég s a szívem. Lányi Sarolta
4. Nem kértem életet, nem kértem bánatot, sem szenvedést, De kaptam eleget, hidd el, mellé félelmet meg rettegést. Most itt állok, a szellő fúj fülembe síró dallamot, A könnyek porba hullnak, én meg magányosan ballagok. Children of Distance
5. Egy életem van, ahogy keletkezett, úgy meg is szûnik. Éntudatom a semmiből jött, és hamarosan újra semmivé válik. Nem voltam, és nem leszek, soha. Úgy élek, mint aki álmából egy pillanatra felébredt, de csak azért, hogy rádöbbenjen: örökre el kell majd aludnia. S mivel mindenki az én világomat fenyegeti - a többi ember mind az ellenségem. Egyszer élek, soha többé, legyen meg, amit én akarok! Müller Péter
6. És köszönöm, hogy szent sebed előtt Életem tornya összedőlt, S kiárad bennem boldog szégyenem, S minden szenvedve hordott kételyem S a szenvedélyes értelem Érvénytelen, érvénytelen. Vas István
7. Elengedem a dolgot, már tüske sincsen bennem, Most az életem üres, mégis valamit keresek, Vajon ennyire megváltoztam, vagy ugyanaz lehetek? Én sem értem, mi ez, ami még kavarog bennem, Néha ordítanék, de inkább maradok csendben, Félig felemésztett, mégsem ölt meg engem, Nekem fontos volt, mégis tönkretettem... Children of Distance
8. Lassanként fénnyel és értelemmel telt meg minden. A bizonytalanság szertefoszlott, a szavak maguktól törtek elő, és már nem is ügyeltem olyan nagyon, hogy mit mondok. (...) Hallgattam a saját hangomat, de mintha már nem is én lettem volna, mintha másvalaki beszélne, az a bizonyos valaki, akivé válni szerettem volna. A szavak már nem fedték a valóságot, eltolódtak, átsiklottak más, színesebb területekre - nem, amelyeken az életem apró eseményei zajlottak -, és én tudtam, hogy már nem az igazat mondják, hogy képzelgéssé és hazugsággá válnak, de nem törődtem vele, hiszen az igazság vigasztalan volt és fakó, s csak az érzelem, csak az álmok visszfénye fejezte ki az igazi életet. Erich Maria Remarque
9. Nincs békém, s nem szitok háborúságot, félek s remélek, fázom és megégtem, az égbe szállok s nyugszom lenn a mélyben, semmi se kell s ölelném a világot. Francesco Petrarca
10. Napnyugta és éji csillag, Senki se jajongjon értem. Nem várom, hogy sirassanak, mikor a tenger lesz végső fészkem. Alkony és éji harang, majd eljön a sötétség. Nem kérek én könnyes búcsút, ha az örök létbe térnék, végtelen lesz nékem az idő és hely, az áramlás majd visz tova. Bár találkoznék teremtőmmel, ha az utolsót üti az óra!