Szakaszokra emlékszem abból az éjszakából, de még nem raktam össze az egészet. Talán mert képtelen vagyok rá, vagy mert nem is kívánom a teljes emléket. A darabokat is alig bírom.

Kapcsolódó idézetek

1. Én ugyanazt a fájdalmat éreztem, csak nem tudtam kimondani, a szavak bezárt ajkaimnak ütköztek, és ott maradtak foglyul esve összeszorult torkomban. Csak néhány emlékfoszlány taszigálta egymást a fejemben, soha nem teljes emlékek, és rögtön mások ugrottak a helyükbe, mert nem lehet visszaemlékezni egy egész életre egyetlen éjszaka alatt.
2. Azokról az emlékeimről, amiket már fel tudtam dolgozni, tudok beszélni, de a közelmúltban történtekről, arról, ami még elevenen él bennem, képtelen vagyok a külvilág számára mondatokat megfogalmazni. Papp Csilla
3. Én most darabokban vagyok.
4. Nem tudom, hogyan állok az emlékezettel, az átlagosnál rosszabbul, azt hiszem. Másokra bízom a fontos dolgokra való emlékezést, és aggályosan őrzöm a lényegtelent, mintha készülnék valamire, és akarnék a szeszélyesen megőrzött cserepekkel valamit. Takács Zsuzsa
5. Próbálom mélyre temetni az emlékeket, de egyszerûen nem tudom. Túl sok minden történik, ami a felszínen tartja őket.
6. Az emlékek szeszélyesek, tele vannak képekkel, apró részletekkel, jelentéktelennek tûnő hangokkal, amelyek még mindig össze tudják szorítani a szívünket. Paulo Coelho
7. Nem jutnak eszembe olyan események, amelyekre szeretnék emlékezni, de folyton fel-felötlenek bennem olyanok, amiket nagyon is próbálok elfelejteni. Paula Hawkins
8. Van, amit nem lehet egésznek tekinteni. És tudnod kell, hogy kell összerakni a részeket. Nora Roberts
9. Megpróbálom összeszedni a széthullott életem darabkáit, és eszkábálni belőle valamit, amit még kiadnak a szilánkok. Lehet, hogy csorba lesz, lehet, hogy szánalmas, de az enyém.
10. Egyszer egy este történt, röviddel azután, hogy hazaértem. Álltam a szoba közepén, és úgy éreztem, elemészt a szomorúság. A tehetetlenség. A szívemen karcolások, hajszálrepedések. És akkor szétestem. Tagjaim kopogva szétgurultak a szobában, csilingeltek a csontok, a belső szervek puhán gördültek, mint a kilyukasztott gumilabdák. Nagyot kiáltottam. Beszaladt a családom, a fiam, a feleségem, a lányaim. És gyorsan, kétségbeesetten összeraktak. (...) Nézzenek rám. Olyan vagyok, mint régen. Megvan mindenem. De valami mégis elveszett belőlem. Talán valami illékony, ami láthatatlanul elillan az emberből, ha szétesünk. Vagy talán valami kis fény... valami kis fénypötty, ami nélkül félhomály van odabent. Lázár Ervin