Carlos Ruiz Zafón

Miért van az, hogy minél kevesebb a mondanivalónk, annál cifrábban és körmönfontabban adjuk elő? (...) A világot áltatjuk ezzel, vagy saját magunkat?

Lelke van itt minden könyvnek, minden kötetnek, amit látsz. Ott él bennük az írójuk lelke, és mindenkié, aki valaha is olvasta, élt, vagy álmodott velük.

A félelem a józan ész jele. Csak a kötözni való bolond nem fél semmitől.

Ebben a nyamvadt világban semmi se ér egy hajítófát sem, ha nem oszthatjuk meg valakivel.

Amilyen ősi, oly biztos e tapasztalat: mondd meg, mivel dicsekszel, s én megmondom, mi hiányzik leginkább belőled.

Apám nem szerette a sírást. Úgy gondolta, az ember sohasem másokért sír, mindig saját magáért.

Nem bízom azokban, akik azt hiszik, sok barátjuk van. Csak azért hiszik, mert nem ismerik az embereket.

Mi emberek, hajlamosak vagyunk rá, hogy bármit előbb elhiggyünk, mint a valóságot.

Minél üresebb az élet, annál gyorsabban múlik az idő. A jelentéktelen sorsok úgy suhannak el az élet apró szépségei mellett, mint azok a vonatok, amelyek nem állnak meg minden állomáson.

Az idő minden sebet meggyógyít, csak épp igazságot nem szolgáltat.

Író ember nem felejti el, mikor kapott először fizetséget vagy dicséretet egy történetért. Sosem felejti el, mikor érezte először a hiúság édes mérgét a vérében, és hitte el, hogy ha tehetségtelensége rejtve marad, az irodalom ábrándja majd fedelet ád a feje fölé, és meleg vacsorát a nap végén, de legfőképp azt, amire elsősorban vágyik: hogy a neve nyomtatásban szerepelhet egy papírfecnin, ami biztos túléli őt. Az író arra ítéltetett, hogy jól emlékezzen e pillanatra, mert már elkárhozott, és a lelkének ára van.

Az irigység a középszerûek vallása. Megnyugtatja őket, csillapítja mardosó nyugtalanságukat, és végső soron szétrohasztja a lelküket, mert addig igazolják vele a kapzsiságukat és fukarságukat, amíg már maguk is elhiszik, hogy az jó, és hogy a mennyország kapui csak a magukfajta korcsok előtt nyílnak meg; akik úgy élik le az életüket, hogy semmi nyomot nem hagynak a szánalmas igyekezeten kívül, hogy másokat lehúzzanak, hogy kizárják, sőt ha lehet, tönkretegyék őket; akik puszta létükkel, önmagukkal bizonyítják, milyen szegények lélekben, szellemben és testben. Boldog az, akit a hülyék megugatnak, mert a lelke nem lesz a martalékuk.

Az ember azért hisz, amiért levegőt vesz: mert életben akar maradni.

Milyen érdekes, hogy az ember oly könnyen kiönti a szívét egy darab papírnak, miközben szemtől szemben megszólalni sem mer.

Az ember nem veszi észre, mennyi kapzsiság gyülemlett fel a szívében, amíg meg nem hallja a zsebében a pénz édes csilingelését.

A remények, akár szépek voltak, akár nem, ritkán váltak valóra az én világomban.

Azok a szavak, amelyekkel gyermekkorunkban - gonoszságból vagy tudatlanságból - megmérgezik a szívünket, beleivódnak az emlékezetünkbe, és előbb vagy utóbb felemésztik a lelkünket.

A nőkbe vetett hit nem azt jelenti, hogy mindent el kell nekik hinni, amit mondanak.

Ahhoz, hogy bármit elérj az életben, először becsvágy kell, aztán tehetség, aztán ismeret, és végül egy jó alkalom.

A háborúnak nincs emlékezete, mivel senkinek sincs bátorsága ahhoz, hogy megértse, mi is történt valójában; aztán egyszer csak nem marad szemtanú, aki elmesélhetné; eljön a pillanat, amikor már senki sem emlékszik, s akkor kezdődik elölről az egész, új arccal, új néven, és azt is felfalja, amit maga után hagyott.