Ünnepeinken és munkanapjainkon valahogy langyos nép vagyunk. Nem sok dolog érinti meg a szívünket, de sóváran vágyjuk az érintést. Nyitott szemmel fekszünk a sötétben, és várjuk, hogy az éjszaka megnyissa kapuit, hogy látomást mutasson. Gyermekeink bensőséges szeretete mélységesen megráz bennünket, de azért gondosan ügyelünk arra, hogy ők is éppolyan felnőttekké váljanak, mint mi. Langyosakká.

Kapcsolódó idézetek

1. A bennünk élő örök gyermek visszavágyik az anyai biztonságba, a szeretet ölébe. Lett légyen az író, tanár, kétkezi munkás, vagy akár a felületen csillogó-villogó közszereplő. A lelke mélyén mindenki simogatásra vágyik. Jókai Anna
2. Mindenki tudja, hogy egy nap bekövetkezik. Természetes, hogy átéljük a szüleink halálát. De amikor eljön az idő, rájövünk, hogy mégsem készültünk fel rá. Üres gyász kerít hatalmába, az ember felnőtt létére elhagyott gyermeknek érzi magát. Szomorúságot érzünk az elvesztegetett idő miatt, megbánást mindazért, amit nem mondtunk ki, és hálát mindenért, ami szép volt. Cecilie Enger
3. Nekem, szülőként nem annyira az a szerepem, hogy felkapcsoljam a gyermekeimnek a lámpát, hanem inkább az, hogy hagyjam őket a sötétben szaladgálni (felfedezni), miközben gondoskodom a falakról is, hogy ne futhassanak túl messzire, és bizonyossá teszem a számukra: amikor falba ütköznek és elesnek, én ott leszek, és felsegítem őket. Egy kétéves gyermek ugyanis arra vágyik, hogy szabadon fedezhesse fel a világot, de ezzel egyidejûleg valaki magához is ölelje (de persze ugyanerre vágyik a tinédzser, a felnőtt... valójában mind erre vágyunk). Beau Lotto
4. Van a karácsonyban valami, ami újra meg újra visszaröpít magunkhoz, az emlékeinkhez, vágyainkhoz, egész gyermeki lényünkhöz, amellyel még mindig tágra nyílt szemmel, ámuldozva várjuk a csodát a titokzatos ajtó mögött.
5. Emberek milliói, akik párjukkal, családjukkal élnek, talán bele sem gondolnak, milyen keserves dolog a "szabadság". Hogy a függetlenség rabságában sínylődve az embernek nincs más vágya, mint egy társ, aki mellette van este, amikor lefekszik, s reggel, amikor kinyitja a szemét. Hogy karját kinyújtva ujjai cirógatóan suhannak végig hátának selymes bőrén. S hogy milyen jóleső érzés csak úgy megérinteni, érezni a közelségét.
6. Az ember arra vágyik, hogy szeressék, annak hiányában arra, hogy csodálják, annak hiányában arra, hogy féljék, annak hiányában arra, hogy gyûlöljék és megvessék. Mindannyian valamilyen érzést akarunk kiváltani másokban. Az ürességtől a lélek megborzong, bármi áron kapcsolatot kíván teremteni.
7. Többségünk csendesen, minden felhajtás nélkül éli végig életét e földön. Aligha fogadnak bennünket vörös szőnyeggel, nem emelnek tiszteletünkre pompás emlékmûveket. Ez azonban nem csökkenti fontosságunkat. Százszámra várják ugyanis az emberek, hogy egy magunkfajta odalépjen hozzájuk: emberek, akik hálásak lesznek a mi együttérzésünkért, bátorításunkért... Valakinek boldogabb lesz az élete, mert nem sajnáltuk az időt, hogy megosszuk vele, amit adni tudunk. Többnyire alábecsüljük egy mosoly, egy simogatás, egy kedves szó, egy figyelő tekintet, egy őszinte bók, vagy csekélyke törődés erejét, pedig mind képes rá, hogy új irányt szabjon az életnek. Nem is gondolnánk, mily végtelen sok lehetőség adódik nap mint nap, hogy szeretetünket kimutassuk. Leo Buscaglia
8. Néha van egy olyan napod, amikor emberekkel vagy körülvéve, de még így is egyedül érzed magad. Minden, amit akarsz, az, hogy hazamenj a családod melegébe. De néha még a családod sem tudja megadni a melegséget, mert kiderül, hogy mindegyiküknek van egy olyan napja. Csak várni tudsz napokig, hogy véget érjen, szóval elmész lefeküdni, és reméled, hogy egy jobb holnapra ébredsz.
9. Nem attól félünk, hogy nem illeszkedünk be. Attól félünk, hogy mérhetetlenül erősek vagyunk. A fény az, és nem a sötétség, ami megrémít. (...) Úgy kell ragyognunk, mint a gyerekeknek, és nemcsak keveseknek, de mindenkinek. És ha hagyjuk ragyogni ezt a fényt, tudattalanul másoknak is megadjuk a jogot ugyanerre, ahogy lerázzuk a saját félelmünket. A jelenlétünkkel szabadítunk fel másokat.
10. Nem attól félünk, hogy nem illeszkedünk be. Attól félünk, hogy mérhetetlenül erősek vagyunk. A fény az, és nem a sötétség, ami megrémít. (...) Úgy kell ragyognunk, mint a gyerekeknek, és nemcsak keveseknek, de mindenkinek. És ha hagyjuk ragyogni ezt a fényt, tudattalanul másoknak is megadjuk a jogot ugyanerre, ahogy lerázzuk a saját félelmünket. A jelenlétünkkel szabadítunk fel másokat.